A haknibrigádok meg a tehetségkutatók kinyírják a hazai rockzenét

---

Debrecen – Fogytán a hazai tehetségek? Haldoklik a magyar popzene? Nem kéne kidobni a kukába a nyamvadt tehetségkutató- meg sztárgyártó műsorokat? Rúzsa Magdi és Tóth Gabi meg mehetnének vissza a garázsba próbálni? Jegyzet.

---

A tehetségek országa vagyunk. Valamiben mindenki jó, de sokan nagyon is azok. Erről a tévé előtt ülve is megbizonyosodhatunk. Van pár ezer olyan ember Magyarországon, meg a környéken is, aki jól táncol, csodásan énekel, fejen áll kalapban vagy anélkül, és akár arra is hajlandó a siker érdekében, hogy hülyét csináljon magából. Az persze egyéni megközelítés kérdése, ki meddig megy el. Mit hisz el a szakembereknek: kell-e más frizura, új smink, nagy cici.

A többség például abban nagyon jó, hogy óriási érdeklődéssel képes nézni a vég nélkül hömpölygő showműsorokat és tehetségkutató versenyeket. Jól tudjuk mi, hogy mi a lényeg, tudjuk, hogy a reklámról szól, meg a pénzről – de nézzük, és lelkesen, személyesen asszisztálunk a nézőszámemeléssel ahhoz, hogy majd idővel azt lehessen állítani: igény van rá, erre van igény, ezért kell újabb és újabb versengésekkel, meg fordulókkal előállni.

Csakhogy mi kis ország vagyunk. Egyszer el fognak fogyni a tehetségek. Vagy kevesebben lesznek. Vagy kevesebben lesznek azok, akik versenyezni akarnak. Túl azon, hogy van egy eredendő nagy baj is a tehetségkutatókkal: történetesen az, hogy valójában semmi hozadékuk nincs. Jó hangok, remek torkok tűnnek fel. És akkor mi van? Látjuk, halljuk, hogy van egy képernyői ember, aki bármit képes elénekelni. A sztárjelöltek zseniálisan hoznak mindent: Abba, Queen, Joe Cocker, Janis Joplin, Enya – nekik minden megy. Egyformán jól, de inkább egyformán. Más kérdés, van-e ennyi kocsma és vendéglátóhely az országban, ahol ennyi énekes el tud helyezkedni. Mert attól, hogy valaki mindent énekel, még nem ragyog fel a nap. Enya akkor jó, ha Enya énekli. Joplin is, az Abba is eredetiben a legjobb. Amikor már eleve senki nem vesz lemezeket, akkor miért pont olyat venne bárki, amin valaki más dalait énekli? Akkor már inkább az eredetit, nem?

A feltörekvő sztárok persze előbb-utóbb előállnak saját produkcióval is. Ott a kényszer, a nyomás, hogy megmutassák, mást is tudnak, mint másokéval előjönni. Azok a dalok viszont a legtöbb esetben nem jók. Utánérzések, jobb-rosszabb koppintások, a kor szellemében, egynyári, „nagggyon” divatos slágerek, melyek attól érdekesek legfeljebb, hogy valaki olyan énekli őket, akit hallottunk már énekelni, milyen is mások dalaival. Tóth Vera, Tóth Gabi, Caramel, Takács Nikolasz, Wolf Kati, de akár még a tényleg elsöprően tehetséges Rúzsa Magdi is hiába lettek ismertek. Lehet, hogy ott vannak az újságok címlapján, meg tévéműsorokban, és beszélnek róluk, témát szolgáltatnak a bulvársajtónak. De a teljesítmény, amit maguk mögött hagynak, nagyon kevés: érdektelen albumokkal, semmitmondó koncertekkel turnéznak. Hakniznak, próbálnak felszínen maradni, mert ők is tudják (ahogy a menedzserek is), hogy jön az újabb hullám és hozza magával a friss húst.

A megasztárosdi és ikszfaktorosdi másképpen is visszaüt. A hazai rock- meg popélet erősen haldoklik. Bár mindenki az élő zenét magasztalja, a kutya se megy koncertekre. Szigetre, Campusra, fesztiválokra igen, meg talán a haknibrigádok agyonszponzorált fellépéseire is. De az már nem akkora esemény, ha jön egy helyi banda, és nyomni kezdi a rock and rollt. Ma a tehetségkutatósdi tűnik pályának. Egyre inkább erre gyúr mindenki. Nem az van, mint akárhány évtizeden át, hogy jönnek a srácok és zenekart alapítanak, hogy megváltsák a világot. Inkább nézik, el lehet-e jutni a képernyőkig. Ahol majd jól átszabják őket. S amikor eltelik pár év, az ember csak néz és nem érti, mi van. Miért nem lett igazi ikon Rúzsa Magdi vagy Tóth Gabi, amikor minden adott lett volna hozzá? Mint Ákos, Lukács Laci a Tankcsapdából, Lovasi, vagy a Quimby frontembere, Kiss Tibi? Nem lehet, hogy a sztárgyárral van baj? Hogy a sikerért másképpen kellene megdolgozni?

Képzeljük el, mi lenne, ha Rúzsa Magdi vagy Tóth Gabi beszállna egy-egy olyan társulatba, ahol nincs egyetlen nagy név, de még egy nyamvadt producer sem. Se sztárszövegíró, se sztárzeneszerző. Csak akarat, meg munka, hogy írjunk jó dalokat, mi, magunk, nektek. S persze, tehetség, önálló, saját egyéniség. Mert anélkül nem megy.

Volt, amikor Debrecent kiáltotta ki a szakma a hazai rock fellegvárának. Tele volt a város fiatal tehetségekkel, legalább száz zenekar bontogatta a szárnyait. Annyi, hogy többször is érdemes volt előállni debreceni rocklexikonnal. Most a helyzet ehhez képest elég drámai. Mintha senki nem akarna éveken át egy garázsban próbálni, demófelvételeket készíteni és azokkal házalni, meg kis koncerteken fellépni, hátha felfedezik őket. A felfedezés más szinten folyik. A baj csak az, hogy Szörényi és Bródy, Presser és Révész, Ákos, Lukács, Lovasi meg Kiss Tibi nyomában nem nagyon látunk igazi reménységeket, akiket hagyna befutni is a rendszer.