Belépés
Regisztráció
A kamaszok drogoznak? A szülők és a tanárok pedig tényleg hülyék?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2019.12.23. 15:55 | Frissítve: 2019.12.23. 15:58
Debrecen – Tényleg ilyeneket gondolnak egymásról a felnőttek és a fiatalok? Pass Andrea kíméletlenül az arcunkba tolja, mennyire nem értjük egymást. Kritika.
Elbeszélünk egymás mellett. Nem értjük egymást. Nem értjük, nem akarjuk érteni, mit is szeretne a másik, valójában mi jár a fejében, miről álmodozik. Talán még soha ilyen messzire nem voltunk egymástól felnőttek és gyerekek, pontosabban felnőttek és kamaszok.
Fotók: Máthé András
Pass Andrea új darabjában – melynek írója és rendezője is – kíméletlenül az arcunkba tolja, milyenek vagyunk, milyen ez a világ, s hogy hiába tombol az információs forradalom, hiába kulcsszó a kommunikáció, gőzünk sincsen, hogyan is kellene megszólítani és megérteni a másikat.
Az Imágó hoz laza pillanatokat, nevetünk is, de azért rendesen belepréseli a Víg Kamaraszínház nézőit a székbe.
A szülők (Varga Klári és Vasvári Csaba) kezdenek a kétségbeesés szélére sodródni, mert nem tudják, hogyan lehetne kizökkenteni kamasz fiukat (Rózsa László) abból a nihilből, amibe belesüppedt. Az pedig még inkább frusztrálja őket, hogy képtelenek rávenni arra, döntsön végre a továbbtanulásáról.
A kamaszok szemszögéből nézve ezek a felnőttek szánalmasak.
Az anya tehetetlen, csak szaladgál fel-alá, mint akinek fogalma sincsen, hol is van éppen, az apa pedig túlzottan agresszíven közelít a fiához, akit a legkevésbé sem ismer. Azt hiszi, drogos, holott csak kamasz, és a szülei az utolsók, akikkel szeretné megosztani a titkait, a saját és sajátos belső világát. A pedagógus (Majzik Edit) pedig még ezen is túltesz – ő ugyanis úgy viselkedik, mintha már-már retardált volna.
Pass Andrea darabja a fiatalokról sem fest túl vonzó képet. Főhőse képtelen túllépni saját tehetetlenségén, saját korlátjain. A problémák elől menekülni próbál, bezárkózik, falakat épít maga köré. Éltanuló barátja (Fröhlich Kristóf), a magabiztosnak mutatkozó haver, akit a felnőttek szívesen állítanak példaként saját gyerekük elé, hogy ő bezzeg tudja, mit akar kezdeni magával az életben, valójában sokkal romlottabb, mint amilyennek látszik és átver mindenkit.
A kamaszvágyak titokzatos tárgya (Nagy Rebeka) – ez a nagyképű, okoskodó, pózoló percemberke – akár az életét is eldobná magától, csakhogy különlegesnek tűnjön és sokkolja a környezetét – s ezáltal megfeleljen egy olyan képnek, amit mutatni szeretne magáról. Az idősebb testvér (Tolnai Hella) pedig hiába van már túl a nehezén, s élte meg a kamaszkor keserveit – igyekszik kívül maradni a konfliktusokon, nem számíthat rá az öccse.
Ebben az egész őrületben szinte egyetlen értelmesen viselkedő teremtés mozog.
A kishúg (Gemza Villő) még gyerek, érzékeny és jó fej, tele jó szándékkal, normális gondolatokkal. Ha kell, szót emel a bátyjáért, hogy a tesó nem tehetetlenül sodródó naplopó, hanem kreatív srác, aki számára a start up nem csupán egy divatszó, mert tényleg dolgozik egy zeneszerkesztő programon, amivel szeretné megváltani a világot. Egyedül rá lehet számítani, ő az, aki mindenkit meg akar érteni.
Az Imágóban a fiatalok nem úgy néznek ki, mint akiket egy felnőtt erőlködve próbál elképzelni. Úgy öltözködnek, úgy beszélnek, mozognak, mint azok a srácok és lányok, akikkel az utcán, az iskolában vagy az éjszakában valóban összefuthatunk. A jelmezek mellett a díszlet is jól működik (ami szintén Tihanyi Ildi munkája): minimalista, de tökéletesen alkalmas arra, hogy megmutassa egyébként viszonylag sivár életünket.
Az értelmiségi szülők sem korlátolt papírmasé felnőttek. Van fogalmuk az életről, szeretik a gyerekeiket, jót akarnak: de a kommunikációban pont olyan gyengék, mint a kamaszok.
Tény, hogy a fiatalok alapvetően lehetetlen helyzetben vannak. A kamaszkor ugyanis a változás ideje: a gyerek már nem gyerek, de még nem is felnőtt. A gyermeki lét üdeségét már elveszítette, de még nincs birtokában annak a tapasztalatnak, amivel egy felnőtt már rendelkezik. (Nincs mese, az is ér valamit.)
Számára a nem szó a legfontosabb: nem akarom, nem csinálom, nem érdekel. És ott a másik nem is, a lányok, a fiúk, akikkel szeretnének beszélni, találkozni, akiket szeretnének szeretni – csak nem mindig olyan egyszerű ez a helyzet. Mert ők is hajlamosak arra, hogy elbeszéljenek a másik mellett. Itt szinte senki nem ért senkit, szinte senkit nem érdekel a másik. S ha innen közelítünk, akkor
tényleg fontosabb, amit a 16-17 évesek gondolnak a világról, mint az, amit a világot működtető felnőttek?
Jó ötlet volt a Kafka-novella, Az átváltozás elemeit behozni és ezzel új szintre emelni a játékot. Bevallom, voltak előzetes félelmeim, nem kap-e túlzott hangsúlyt a bogárrá alakuló Gregor Samsa, nem viszi-e félre az egészet, de ebből az előadásba csak annyi került bele, amitől még inkább plasztikus lett a történet. A bogárrá változás vagy a függés látványos megmutatása (lógni az interneten, a zenén) pontosan úgy ütöttek, mint a zene, ami szintén telitalálat volt.
Az Imágó igazi kortárs dráma, ezért nem fogja szeretni mindenki. Aki viszont szeretni fogja, az nagyon.
Ha lottóznék, azt mondanám, stabil helye lehet majd a fesztiválokon. Akár a debreceni Deszkán is, ahol idén Pass Andrea több darabjával találkozhattunk. Az író-rendező sajátos látásmódja, előadásainak vibráló világa nem véletlenül bűvölte el a szakmát és a közönséget. Az Imágó remekül folytatja azt a sort, amit A vándorkutya vagy az Eltűnő ingerek nyitott számunkra.
További részleteket, fotókat és teljes szereposztást a darabról itt, a Csokonai Színház honlapján találnak.
Kapcsolódó cikkek:
2024.02.03.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)