A kémek és az anyakomplexus

---

Egy formabontó szexjelenet, a valóságoshoz közelítő emberi küzdelmek és egy zseniális főgonosz frissíti fel az ötven évvel ezelőtt a Dr. No-val debütált Bond-sorozatot. Kritika.

---

Isztambuli piacokon, háztetőkön és vonatkocsikon indul a Bond-széria huszonharmadik darabjának első akciójelenete. James Bond (Daniel Craig) ugyanúgy állja a sarat, mint üldözöttje, aki egy titkos információkat tartalmazó hard drive-ot lovasított meg ismeretlen megbízója felkérésére. A francia Patrice nyomában jár a 007-es közvetlen partnere, Eve Moneypenny (Naomie Harris) is, aki nagy igyekeztében a terrorista helyett a kémet lövi meg. Bond eltűnik a tenger mélyén, és bár halottnak nyilvánítják, túléli a bevetést. Drogokkal, alkohollal és nőkkel vigasztalja magát valahol az „árnyékban”, egészen addig, amíg hírét nem veszi annak, hogy terrortámadás érte az MI6 londoni főhadiszállását. Mint kiderül, egy briliáns elme, egy korábbi kém, Raoul Silva (Javier Bardem) tervelte ki az akciót, akit M (Judi Dench) ugyanúgy cserbenhagyott, mint Bondot.

Extravagancia és realitás optimális keveréke az új Bond-film, melynek rugóit egy igazi nő mozgatja. Egy valódi „mamma”, aki az egyik percben képes feláldozni fiait, a másikban a tenyeréből eteti őket. A nő már nem fiatal, viszont páratlanul erős: nyugdíjazása előtt is készen áll arra, hogy körömszakadtáig mentse a menthetőt. Mert bizony a politikai támadások, melyek M-et érik, nem nélkülöznek minden alapot. Az MI6 főnök több frontos csatájának sikere azon múlik a Skyfallban, hogy az ellene forduló „fiút” – a terroristává lett Raoul Silvát, – legyőzheti-e a másik, nem vér szerinti ivadék (James Bond), akit ugyan megkísértettek, mégis lojális maradt hozzá.

Az egydimenziós, öntelt Bondok ideje lejárt – hála Daniel Craignek és a mögötte álló döntéshozóknak, akik úgy tűnik, végképp leszámoltak a steril 007-esekkel. Ezzel persze kockázatot vállaltak, nem is kicsit, hisz egy fényesre polírozott fantáziavilágot szállítottak le a földre. A kellékeket – pl. az Aston Martint vagy a koktélokat – a békesség és a Bond-franchise legszigorúbb őreinek kedvéért megtartották, a karaktereket viszont a valóság felé tolták el.

Ízlés dolga, hogy ki mit néz szívesebben: a kíméletlen, fölényes stílusú, kajánul vigyorgó, megtestesült macsó álmot, vagy egy olyan férfit, aki a saját démonaival éppoly kitartóan küzd, mint az MI6-et fenyegető terroristákkal. Egy biztos, utóbbival néhány perc erejéig akár közösséget is tudunk vállalni, s ez már fél siker a mélyebb megértéshez vezető úton. Látjuk és halljuk, hogy a 007-esnek mostanság is vannak rossz napjai, mi több, időszakai; nem tud mindig, minden körülmények közt jó döntéseket hozni, és a nőket sem biztos, hogy pusztán trófeaként tartja számon. Bond nem attól Bond, hogy tökéletes, hanem attól, hogy fenyegetően tátongó szakadékokat képes átugrani, vagyis fizikai és lelki erejét még vert pozícióban is sikerrel összpontosítja egyetlen adott, átlagosnak semmiképp sem nevezhető feladatra.

Sam Mendes rendezése elegánsan emeli Bondot a többiek fölé oly módon, hogy egyetlen percre sem téveszti szem elől a karakter esendőségét. Nyersesség és érzelmesség között a film utolsó harmadáig kiválóan balanszíroz, a befejező szekvenciát azonban szentimentalizmussal és nosztalgiával itatja át. A titkok lelepleződnek, a hallgatag ügynök egyszerre csak pőrén és kiszolgáltatottan áll előttünk és vívja meg egyszemélyes harcát. Bár nehezen vesszük tudomásul, Craig varázsereje szertefoszlik, Bardem viszont a legzseniálisabb gonoszok méltóságával menti át magát. Úgy kísérti az embert még jó ideig, mint Heath Ledger Jokere.