A kényelmi zónán túl: szerelem a világvége tükrében

---

A jóslat beteljesül, a világvége elérhető közelségbe kerül. Bár nehezen indul, végül mégis célba ér az új amerikai romantikus komédia, a Míg a világvége el nem választ. Kritika.

---

Miután a hollywoodi filmek döntő többségét a romantika adja el, nem csodálkozhatunk azon, hogy még az apokalipszis is apropót adhat egy érzelgős filmes futamhoz. Miközben minden egyéb devalválódik, a romantika semmit sem veszít értékéből a közelgő világvége tükrében. Sőt, a filmrendezőként most először bemutatkozó Lorene Scafaria elgondolása szerint a végítéletet megelőző napokban valódi menedékké válik az emberi lélek számára. Mert lehet dühöngeni, keseregni, kiengedni valamennyi belső féket és tivornyák mámorában megfeledkezni a halálfélelemről és vele együtt mindarról, ami eddigi életünk értelmét adta.

Lehet, de nem érdemes, hisz – a készítők szándéka szerint – tartósabb komfortérzetet egyedül a szeretetteljes, meghitt percektől remélhetünk. Dodge (Steve Carell) véletlenül „botlik bele” a szerelembe, közvetlenül azután, hogy belátja, a tömegek party-pirulája világvége ellen nem lehet számára orvosság. A középkorú, visszafogott férfi nem akar felejteni, inkább azt reméli, hogy némi elcsendesedés és befelé fordulás árán képes lesz rátapintani akár a nagyobb összefüggésekre is. Elhatározza, hogy végig gondolja döntéseit, választásait, amire jó okot ad az is, hogy Linda, a felesége a napokban hagyta el, „olyan gyorsan, ahogy egy nő elhagyhat egy férfit”. Egy szájharmonika panaszos dallama más, korábbi sérülésekre is figyelmeztet, de nem marad elég idő arra, hogy a hangja betöltse a hallójáratainkat. Ugyanis egy lány pottyan a látótérbe – látszólag a semmiből – és Steve ablaka alatt, egy tűzlépcső legalsó fokán akarja kisírni magát.

Bár az új romantikus komédiát – a tematikája miatt – Lars von Trier Melankóliájával gyakran emlegetik egy lapon, a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Scafaria ugyanis Trierrel ellentétben azokhoz akar szólni, akik kényelmi okokból egy bambuszcső szűk keresztmetszetén át hajlamosak pásztázni a világot, mereven távol tartva magukat a nagy kérdésektől, az elmélyült lételméleti töprengésektől. Azokat szeretné felrázni, akik tudatlansággal bélelik ki az életüket, hogy a lehető legkisebb fájdalom árán vészeljék át a nagy szembesüléseket. Scafaria éles nyelvvel élcelődik rajtuk, és elereszt jó pár morbid tréfát, melyek gyakran kifejezetten kínosan hatnak. Egyedül két főhőséhez kegyes, akik a szerelem katarzisát ígéretként nyerik el. A keserédes romantika, amit a rendező általuk kínál, nem más, mint a méz a keserű pirula mellé. Esély arra, hogy a végítélet előtt néhány órával a másik pillantásában, hangjában, szeretetében oldódjanak fel.

Dodge és Penny (Keira Knightley) rémült nyulak a vágóhídra címzett zsákban, mégis a nagy átlaggal ellentétben elég bátrak ahhoz, hogy szembenézzenek tévedéseikkel, rossz döntéseikkel. A leglényegesebb mégis talán az, hogy képesek figyelni egymásra, nem csak a lehetetlen körülmények, hanem a fejükben, szívükben lezajló folyamatok dacára. Esetlenek, de szeretetre méltóak és – hála Istennek – nem csak azon a jól ismert, tipikus hollywoodi szerelmes nyelven képesek kommunikálni. Carell és Knightley kreatívabban oldják meg a színészi feladatot, mint sejtenénk, bár Carell elég nehezen lép ki a lúzernek beállított Dodge karakterének korlátai közül.

Scafaria nagy kockázatot vállalt a filmmel, mégsem került ki rosszul a megmérettetésből. Azt meg csak remélni tudjuk, hogy valóban képes felrázni azokat, akik még sohasem hagyták el a kényelmi zónát.