A rajzban talán még benne van az őserő – így látja a debreceni grafikus

---

Debrecen – A színekről és a színek hiányáról, az alkotás magányosságáról, a művészek közötti párbeszéd fontosságáról beszélgettünk Subicz Istvánnal. Interjú.

---

Subicz István szigorú alkotó, komolyan veszi a művészetet. Úgy tartja, a képeknek az a természetük, az a sorsuk, hogy végül valahol falra kerüljenek, és az emberek, a nézők valamilyen kapcsolatba kerüljenek velük. 

Dehir: Korábban festett is, egy ideje főleg grafikákkal foglalkozik. Nem hiányoznak a színek?

Subicz István: A színek azért nem hiányoznak, mert velem vannak. A fekete, a fehér, a szürke ezer féle árnyalata: szín!

A fekete a mélységet, erőt, súlyosságot jelent. a föld a szántás, a föld mélyén a szén, az égés végső terméke, a korom. (A tus egyik alapanyaga a fenyőgyanta elégetésekor keletkező korom: nemes anyag!)

A fehér a fény, a világító tisztaság. A fehér fényben ott van az összes szín-fény, a fekete festékben az összes festék-szín.

A fekete-fehér kontraszt a végső ellentét. Harc, de kölcsönösség is, egyik sem él a másik nélkül. Jin és jang. A fény hozza létre az árnyékot, és árnyék nélkül nincs fény. A szürke pedig az átmenetek sokfélesége, a keletkezés útjai, homály, titok, sejtelem, vágyakozás, képzelet...

Dehir: Mi vonzza ebben a technikában? 

Subicz István: A művészet talán úgy kezdődött, hogy az ősember kezébe vett egy faágat, és húzott vele egy vonalat a porban. Valószínűleg csodának tekintette, és úgy hiszem, ez a mai napig így van. Csoda történik! Varázslat!

A rajzban talán még benne van ez az őserő, ős-gyökere az ábrázolásnak, kifejezésnek, absztrakciónak. Hogy maga az ember is tud világot teremteni. Saját, egyedülálló, megismételhetetlen világot.

Dehir: S van, amit hátrányának érezl?

Subicz István: Amit az ember szeret csinálni, az sohasem hátrány. A világért sem szeretnék dicsekedni, de mivel a hátrányról kérdezett, szeretnék egy példát említeni. 2019-ben a debreceni Tavaszi Tárlaton három fekete-fehér tus képemre én kaptam az Emberi Erőforrások Miniszterének fődíját. És ebben az évben nem a grafika, hanem a festészet volt a kijelölt műfaj! A festők között egy grafikus nyert! De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy utána találkoztam Hérics Nándorral, a zsűri elnökével. Elmondta, hogy amikor kirakták a képeket, végignézték az egész anyagot, a teljes zsűriben egyértelmű és egyöntetű volt a választás. Nem volt vita, pedig ott voltak a számomra is nagyra becsült és díjazott festők, mint például Bogdándy György, Gajdán Zsuzsa, Szarka Csilla, Szász Zsuzsa. Mindez számomra nem is annyira a dicsőséget, hírnevet jelentette, hanem azt, hogy amit csinálok az az intenzív színvilágok mellett is hat.

Dehir: A közösségi médiában írta a képe alá a legutóbbi tárlata megnyitója után egy kollégája, hogy nagyon szép munka, István. Fontosak az ilyen visszajelzések?

Subicz István: Igen, jólesnek az elismerő szavak, de a munkámban nem befolyásolnak. A képeknek az a természetük, az a sorsuk, hogy végül valahol falra kerüljenek, és az emberek, a nézők valamilyen kapcsolatba kerüljenek velük.A művésznek – nekem – viszont egy felépített saját világa, programja, útja van. Nagyon fontos vigyázni arra, hogy az út, ez a világ, szuverén, önálló legyen.

Dehir: Mennyire magányos vagy társas világ a képzőművészet? Az, hogy a felesége is festőművész nem teremt egyfajta versenyhelyzetet otthon?

Subicz István: Amikor fejben képeket tervezek: egyedül vagyok. Amikor a műteremben meghúzom az első ecsetvonást, amikor azt mondom, hogy kész a mű: egyedül vagyok. A Jóisten az egyedüli segítőtárs, ha Ő rábólint, akkor rendben van, de néha az orromra is koppint. Ha türelmetlen, ha öntelt, ha előítéletes vagyok, ha könnyen akarom a sikert, ha nem az ügy iránti alázat vezérel.

Persze, kellenek kollégák, és jó lenne, ha lenne egy stabil, elfogadott, igényes értékrendű, nyílt, őszinte szakmai közbeszéd, fórum.

Mindezt számomra a feleségem, Palotai Erzsébet jelenti. Mi ketten egymásnak a legőszintébb kritikusai vagyunk. Nem beszélünk mellé, nem finomkodunk, nem udvariaskodunk, nem lelkizünk, szigorúan a szakmáról vitatkozunk. 

Dehir: Idén több csoportos tárlaton is megjelent a munkáival. Mennyire jelent elköteleződést egy nagyobb közösség tagjának lenni? Például miért tartotta fontosnak a Debreceni Képzőművész Céh Egyesület létrejöttét?

Subicz István: A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületén kívül két helyi egyesületnek is tagja vagyok. Az egyik a GADE, a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete. 2000-ben alakultunk meg, tavaly voltunk 20 évesek. Azt hiszem, minden GADE-tag nagyon sokat köszönhet ennek az egyesületnek.

Közös hazai és külföldi kiállításaink, művésztelepeink voltak, több katalógusunk is jelent meg. Külön-külön, egyedül ezeket senki sem tudta volna elérni.

A Debreceni Képzőművész Céh Egyesület ebben az évben alakult 12 alapító taggal, azóta 35 fő lett a létszám. Itt nincs műfaji, művészet-szakági korlátozás, minden hivatásos festő, grafikus, szobrász, fotóművész, iparművész lehet tag, aki jelentkezik. Ebben az évben már két közös kiállításunk volt. Sokféle, cél, terv, álom megvalósulása előtt állunk. A legfontosabb talán az lehet, ha kialakul egy művészeti közélet, párbeszéd, közbeszéd, ami a szakmáról, a munkáinkról szólna.

Dehir: A matematika mellett  - amit tanít  – az irodalom is erősen foglalkoztatja. Senkiföldje címmel legutóbb a Méliusz-könyvtárban nyílt Pilinszky János előtt tisztelgő kiállítása. Közel érzi magához a verseit?

Subicz István: A matematika számomra egy gondolkodási mező: jelenségek, fogalmak, kérdések, viszonyítások, kapcsolódások világa. A képzőművészethez több szálon kötődik. Például olyan fogalmakon keresztül, mint a végtelen, a véletlen, a valószínűség, az absztrakció, arány, egyensúly, reláció. Olyan speciális témakörök is kapcsolódnak a művészethez, mint pont, vonal, sík, tér, síkidomok, testek, geometria; összességében pedig maga a formaelemzés világa

A versek világával személyesebb, bensőségesebb viszonyom van. Verssel kapcsolatba kerülni, olvasni, hallgatni, beszélgetni róla, egyszerre mélység és felülemelkedés. Egyfajta megvilágosodás és megtisztulás. Különleges esetekben pszichológia és terápia. A verssel való kapcsolatom különös dimenziója, minősége, amikor megtanulom, és könyv nélkül el tudom mondani.

Jelenits István piarista pap és tanár, Pilinszky János barátja és egyik legjobb ismerője írja egy helyen, hogy egy Pilinszky-vers egy-egy részlete olyan, mint amikor zongorán leütünk egy akkordot. Nem kell magyarázni, érezni, átélni, befogadni lehet. Mert szép, mert megérint, felkavar. Azt hiszem, hogy ilyen élményt, érzelmet zene, vers, kép hatására is átélhet az ember.

Dehir: Lassan a vége felé közeledik az év. Ha visszatekint rá, elégedett?

Subicz István: Úgy tűnik, hogy különösen gazdag volt alkotómunkában, eredményekben egyaránt. Itt most egy felsorolás következik, ami nem statisztika, nem önigazolás, nem bizonyítás szeretne lenni. A lényeg inkább az, hogy mi művészek jelen vagyunk, terveink, álmaink vannak, akaratunk van, és legfőképp, hogy mindezt megcsináljuk, dolgozunk.

Két képemet zsűrizték be a nemzetközi Ezüst Négyszög kiállításra Lengyelországba, Przemyslbe, az országos MAOE Horizont című kiállításán, Szegeden is szerepeltem. Pályázatot írtam a Pilinszky-kiállításom témájában, művésztelepeken vettem részt Derecskén, Nyíradonyban és Mezőtúron. A Debreceni Képzőművész Céh Egyesülettel két tárlatunk volt, szerepeltem a Festészet Napja csoportos kiállításán, a Pilinszky-centenárium alkalmából pedig önálló kiállításom nyílt a Méliusz-könyvtárban Senkiföldje címmel. A felsorolás után jólesik látni, hogy milyen gazdag volt ez az év. Mégis azt hiszem, ez az utolsó kiállítás volt számomra a legfontosabb, ebben van a legtöbb munkám, a legtöbb gondolat és a legtöbb megújulás.

Subicz István tárlata november 30-ig látható a Méliusz-könyvtárban.