Belépés
Regisztráció
A szabadság és a szerelem, a hatalom és az erőszak játékát láthattuk Debrecenben
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2020.02.24. 09:00 | Frissítve: 2020.02.25. 10:29
Debrecen – Klasszikus, mégis modern: formabontó, sodró és egészen filmszerű a Csokonai Színház operája, a Tosca. Kritika.
Remek sajtókampány előzte meg a Tosca debreceni bemutatóját. Vagány rendezőnőről és merész megközelítésről szóltak a jelzők, s csak úgy röpködtek az olyan fogalmak, mint a pszicho-krimi, a thriller, a noir. Az valóban jó, ha a néző felfokozott kíváncsisággal ül be az előadásra, már csak azért is, mert egy premier legyen esemény. Ám mindez csak előjáték, tudjuk jól, hogy a lényegre akkor derül fény, ha elkezdődik a show.
Fotók: Máthé András
Puccini meglepően modern szerző. A Tosca muzsikája is nagyon modern, és bizonyos értelemben formabontó is, mivel nincs tele slágerekkel, amiket bármikor el tudunk dúdolni.
Van néhány nagyon erős vezérmotívuma, de jórészt olyan a teljes mű, mint egy grandiózus aláfestőzene, ami körülöleli a cselekményt, és segít megérteni.
Mint egy filmzene, írhatnánk a legegyszerűbben megközelítve, mert a Kodály Filharmonikusok előadását hallva már-már moziban érezhettük magunkat.
Abban is sajátos helyet foglal el a Tosca az operavilágban, hogy kicsit kamaradráma jellege van, jószerével három szereplőre fókuszál, csak néha mozognak egyszerre többen a színen. (Azért a tömegjelenet sem marad el, az azért kell ahhoz, hogy ne érezzük azt, hogy egy stúdiószínháznyi tér is elég lett volna ehhez a zenedrámához.)
A történet szerint Cavaradossi (Calin Bratescu, akit a Normában már láthattunk-hallhattunk), a festő Rómában, egy templomban dolgozik. Itt akad össze Angelottival, s rögtön a szökött politikai fogoly pártját fogja, segít neki elrejtőzni üldözői elől. A festő szerelme Tosca (Miksch Adrienn), az ünnepelt énekesnő féltékenységi jeleneteivel azonban kicsit belekavar a helyzetbe. A hírhedt, velejéig romlott rendőrfőnök, az Angelotti (Ürmössy Imre) nyomában lihegő Scarpia (Cseh Antal) letartóztatja a festőt, és kínzásnak veti alá, hogy kiszedje belőle, hova rejtőzött a szökött konzul. Tosca szeretné kiszabadítani szerelmét – és ezért bármire hajlandó. Még arra is, hogy megadja Scarpiának, amire az vágyik: övé lesz, ígéri, ha megkíméli Cavaradossi életét. Amit azonban Tosca nem tudhat, csak a néző, hogy mindez hiába, mert Scarpia egy patkány, tőle semmi jóra nem számíthat, úgysem tartja be, amit ígér.
A rendőrfőnök álságos parancsot ad ki, amiből az énekesnő azt hiheti, bár kivégzőosztag elé állítják a festőt, de vaktölténnyel fognak rálőni. Amikor kettesben maradnak, Scarpia rámászik, Tosca pedig annyira undorodik az erőszakoskodó férfitől, hogy megöli. Ám nem csak az aljas rendőr pusztul el, hanem hamarosan Cavaradossi is, mert a fegyverekben természetesen rendes lőszer van. Tosca csapdába esik: szerelme halott, és a meggyilkolt Scarpia emberei most őt akarják letartóztatni – így végez magával.
Nem éppen vidám történetet mesél el Puccini a drámaíró Victorien Sardou darabja nyomán.
Gábor Sylvie a cselekményt Napoleon korától hozzánk kissé közelebb, a 20. század harmincas éveibe emelte át.
(Nagyjából ekkor játszódott az idei évad Csardáskirálynője és nem sokkal később, a második világháború idején a 2016-os debreceni Traviata.) Jó döntést hozott ezzel, mert ez már egészen modern idő, majdnem olyan, mint amiben mi élünk, könnyebben azonosulunk vele. Művészet és politika, nő és férfi, a hatalom erőszakossága és a szerelem ereje ütközik ebben a drámában. A jellemek, eltérően a gyakran egydimenziós operahősök többségétől itt lényegesen összetettebbek.
A festő Cavaradossi nem elefántcsonttoronyban él, s nem marad meg az eszmék szintjén, amikor a helyzet úgy hozza: nem rest cselekedni és vállalja tettei következményeit is. Ám ugyanilyen erős része a sztorinak a politikai mellett az érzelmi is, hiszen Tosca nem csak szép, tehetséges, okos és bátor, de végtelenül heves is. Ideírhatjuk még egy jellemzőjét: hajlamos a féltékenységre, ami nem mindig használ a döntéseinek. (Viszont jót tesz az operának, Miksch Adrienn energiával teli, szárnyaló hangja a fülünkben visszhangzik még hazafelé menet is.)
E szálak mentén sajátos hangulatú, merész, modern előadást tálal elénk Gábor Sylvie. Árvai Nóra díszletei rafináltan modellezik az elsőre szabályosnak tűnő, mégis torz világot, ahol az ajtók és a festmények sem téglalap, hanem trapéz formájúak, s e háttér előtt remek énekesek tolmácsolják Puccini muzsikáját. A jelmezek domináns fekete, fehér és szürke színeiből kiragyogó vörös pedig egyszerre utal a szenvedélyre, a szerelemre – és a vérre is.
A pazar térben és e sodró játék közben gyorsan röpül az idő, úgy érezhetjük, minden a helyén van.
Talán csak az tűnik értelmezhetetlen gesztusnak, ahogy Angelotti dörzsölgeti-vakargatja a lábát, a karját. Tudjuk, hogy börtönből szökött, éhes, elgyötört fogoly szerepében lépett elénk Ürmössy Imre, de ez a mozdulatsor idegen ettől a grandiózus operától.
Mivel az eredendően három felvonásos művet két részben láthatjuk, ahhoz, hogy a meggyilkolt (és Cseh Antal által egyébként lehengerlően felépített) Scarpia szobájából eljussunk az Angyalvárba, a börtönbe, ahol Cavaradossi vár a kivégzésére, át kell rendezni a színpadot. Itt, a leeresztett függöny előtt kapunk egy olyan – egyébként ötletes és látványos – játékrészt, ami megoszthatja a nézőket az előzmények ismeretében, s az alapján, ami majd ezután történik. Azzal, hogy az előadás utal rá, hogy Scarpiát is anya szülte, ő is volt gyerek, bizonyos értelemben felkínálja azt, hogy fogadjuk el: valójában a körülmények tették ilyenné. Ám erre a cselekedetei, a gesztusai alapján semmi szükség,
Scarpia méltatlan a megbocsátásra a metoo-korában.
Elég, ha mi, nézők a szabadság és a szerelem mellett tesszük le a voksunkat, és Toscáért meg Cavaradossiért rajongunk. S mellettük a sekrestyést alakító Donkó Imrét és a Sciarrone figuráját néhány egyszerű gesztussal elénk vázoló Udvarhelyi Pétert – és persze Cseh Antalt! – emlegetjük, amikor azt mondjuk barátainknak: feltétlenül nézzék meg ezt a debreceni operát.
Teljes szereposztás, fotókat és információt a Tosca további előadásairól itt, a Csokonai Színház honlapján találnak.
Kapcsolódó cikkek:
2024.02.03.
HOZZÁSZÓLÁSOK (1)
Garda László
Úgy gondolom nagyon jó kritkát írt a szerző,de néhány megjegyzésével nem értek egyet. Miért lenne Angelotti mozdulatsora idegen az operában? Szerintem teljesen hitelesen mutatja be egy szökött rab állapotát a színész a játékával. Bizonyára, aki az Angyalvárból meg tud szökni valahogy, az nem ússza meg sérülések, horzsolások és cellában lévő bolhák csípése nélkül még a 30-as években sem. Szerintem teljesen rendben van a rendező által kitalált és a színész által eljátszott jelenetsor. A 2. és 3 felvonás között megrendezett jelenet szerintem az egyik legjobb újítás az eddig megszokott rendezésektől. A szokásos Tosca rendezések általában nem tudnak mit kezdeni a pásztorfiú jelenettel, itt viszont egy merőben új megvilágításba kerül. Szó sincs Scarpia tettének felmentéséről, a bűn az bűn. Meg is kapja a büntetést Toscatól (nagyon jó a megválasztott módszer rendezése ebből a szempontból is), de azt is érzékelhetjük, hogy nem véletlenül válik valaki szörnyeteggé. Benne van ebben a neveltetés is többek között. Aki ebben felmentést lát, úgy gondolom nem jól látja... Mindazonáltal gratulálok a kritika szerzőjének, de méginkább a darab összes szereplőjének, rendezőjének, a zenekarnak és minden más közreműködőnek. Hatalmas élménnyel lettem gazdagabb. Köszönöm és mindenkinek jó szórakozást kívánok hozzá!