A vámpír a gazdag nőket szereti

---

A jellemtorzulás egy megkapó példájával szembesít a Bel Ami - A szépfiú. A Robert Pattinson főszereplésével készült dráma a mögötte álló színházi emberek minden igyekezete ellenére nélkülözi az eredetijéül szolgáló regény összetettségét.

---

A legfelsőbb körök duruzsoló zajától távol, egy magányos, görnyedt alak figyeli a hamis csillogást. Emez nem látszik többnek egy nagy, fekete tintapacánál, amazok akár a színes mozaikok, mindig más arcukat mutatják – attól függően, hogy a lámpafény hogyan világítja meg őket. A nyitóképben foglalt megkapó kontraszt – a két rendezőnek, Nick Ormerodnak és Declan Donnellannak köszönhetően – más-más „nyelveken” elbeszélve mindvégig jelen van a filmben. Egyedül talán az a szomorúság enyészik el, mely a tulajdonképpeni szépfiú, Georges Duroy (Robert Pattinson) figuráját kezdetben körbelengi. Nincs mit kifogásolnunk e tekintetben, hisz a vonzó, fiatal és tapasztalatlan férfi melankóliája pusztán abból fakad, hogy nem lát kiutat reménytelen anyagi helyzetéből. Amint azonban felnyitják a szemét, céltudatosság és gátlástalanság költözik a lelkébe. Végül nem látunk mást benne, csak egy hitvány és érzéketlen szörnyeteget, akinek az amoralitása mellbevágó.

A nincstelen hivatalnok George Duroy-ra egy népszerű párizsi mulatóban mosolyog rá a szerencse egy volt katonatárs, Charles Forestier (Philip Glenister) képében, aki egy meghatározó sajtóorgánum vezető szerkesztőjeként közel van a tűzhöz, és ennek minden előnyét élvezi. Georges nagylelkű ajánlatot kap: Charles nem csak a vacsoraasztalához, hanem napilapjának szerkesztőségébe is meghívja. Felesége, Madeleine Forestier (Uma Thurman) életre szóló tanácsokkal látja el az üres fejű George-ot, aki a nők szeméből hamar kiolvassa: szerető öleléséért cserébe elhárítanak minden akadályt az érvényesülése elől.

A Bel Ami - A szépfiú történetének eredetijét jegyző Guy de Maupassant a 19. századik második felének Franciaországát, a harmadik köztársaság viharos időszakát rajzolja meg háttérként. A virágzó korrupciót, az egyház és az arisztokrácia gyengülő befolyását, a gyarmatbirodalom kiépítésére irányuló törekvéseket, vagy azt az erősen megkérdőjelezhető szövetséget, ami egyes politikusok és újságírók között körvonalazódott. Bár nem ad felmentést, a Flaubert-tanítvány azt sugallja, hogy a törtető Georges – aki szalonokon és budoárokon keresztül férkőzik be a legfelsőbb körökbe –, egy azok közül, akiket óhatatlanul is kitermel az ingatag rendszer. „A Szépfiú én vagyok”, mondta magáról Maupassant, aki a négy hónap alatt harminchét kiadást megért regénye megírása idején (1885) már szifiliszben szenvedett. Azt a fajta iróniát kell itt megsejtenünk, ami a remekmű sorai mögött is meghúzódik, megtámogatva az író naturalisztikus stílusát.

Nyomokban a Szépfiú legújabb filmes adaptációjában is jelen van, ám kiteljesedni nem tud, mert a társadalmi-szociális háttér közel sem olyan összetett, mint Maupassant-nál. A Cheek by Jowl színházi társulás alapítóiként ismert elsőfilmes alkotók, Ormerod és Donnellan a jellemábrázolásokba kapaszkodnak bele és csak apró, továbbgondolásra váró utalásokkal jelölik ki a politikai, társadalmi mozgásteret. Sőt, a meggondolatlanok bátorságával Maupassant karakterein is sokat formálnak, egyúttal megfosztják a nézőt a regény legüdítőbb pillanataitól, melyek élet és halál dolgában adnak némi útmutatást. A pazar kosztümök, a lenge hálóruhák vagy a szemet gyönyörködtető enteriőrök erről persze elvonják a figyelmet, akárcsak az ünnepelt nagyvilági nők szerepeiben feltűnő színésznők: Christina Ricci, Kristin Scott Thomas vagy a már említett Uma Thurman. Az ütőkártyák náluk vannak, és ezen Pattinson sármja sem képes változtatni. Nem tudja úgy uralni a filmet, ahogy az egy Maupassant-karaktertől elvárható lenne.