Amerikai őrültek háza: mese az élet napos oldaláról, hab nélkül

---

Lehet egy film rossz Oscar-jelölések tucatjával is. A Sivatagi cápák rendezője azonban eddigi legjobb moziját csinálta meg a Másnaposok és az Éhezők viadala sztárjaival. Kritika.

---

Lehet-e szórakoztató filmet csinálni lelki sérültekről, szociopatákról, súlyos problémákkal terhelt emberekről? Egy olyan hétköznapi srácról, aki nyolc hónap után szabadul az elmegyógyintézetből? Vagy tud-e igazán izgalmas lenni egy táncverseny anélkül, hogy azt éreznénk, mindent gusztustalan rózsaszín máz és nyál borít? Ha magyar rendező csinál filmet, akkor sajnos a válasz nem. Ott kilógna a vászonról a szponzorok törülközője, és a néző vagy úgy jönne ki a moziból, hogy legjobb lenne rögtön felvágni az ereit, vagy feltenné a kérdést, nem lehetne-e vígjátékot egyszer fingós-böfögős jelentek és debil arcot vágó színészek nélkül forgatni. Szerencsére a Napos oldal nem nálunk készült. A csak címében riasztó Gyagyás család, a Sivatagi cápák és Multik haza! rendezője, David O. Russel mesterművet forgatott. Pedig a történet nem éppen szokványos és nem kifejezetten csilivili csillag születik mese, habbal.

A sztori? Pat hazatér az elmegyógyintézetből. A szüleihez költözik, mert a felesége elhagyta. Miután rajtakapta az asszonyt egy kollégájával a zuhany alatt, első felindulásában véresre verte a csábítót. Még viszonylag szerencsésen megúszta a helyzetet, mivel börtön helyett csupán 8 hónap kényszerkezelésre utalták be egy elmegyógyintézetbe. Most újra otthon van, és próbál beilleszkedni a normális világba. Ám ez nem könnyű, már csak azért sem, mert Pat eleve terhelt. Míg ő maga mániás depressziós, az apja nem csupán kényszeres problémáival küzd, de babonás is. Nem mellékesen pedig elveszítette a munkáját, és szeretne egy éttermet nyitni, amihez bukmékerként próbálja megszerezni a pénzt. Pat igyekszik, de nem könnyű lábra állni ennyi trauma után. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy megismerkedik egy fiatal nővel, akinek meghalt a férje, és aki emiatt szintén nem kevés lelki problémával küszködik. Tiffany és Pat üzletet kötnek: a férfi megígéri, hajlandó lesz részt venni egy táncversenyen a nő kedvéért, ha az segít neki abban, hogy újra összejöjjön a feleségével.

Russel 8 Oscar-, 3 BAFTA- és 3 Golden Globe-díjra jelölt mozija egy olyan Amerikát mutat be, ahol nem mindenki felhőtlenül boldog, nem mindenki észvesztően sikeres. Ahol a hétköznapok bizony nagyon szürkék tudnak lenni, ahol létezik munkanélküliség, testi és lelki nyomor is, méghozzá bőséggel. Az emberek egyszerű álmokat hajszolnak, egyszerű vágyak által sodródnak. Természetes, hogy mindenkinek van kedvenc csapata, és az is, hogy a fehér meg a színes amerikaiak között nem mindig felhőtlen a viszony. (Elég ok a balhéra pusztán annyi, ha a másik embernek más színű a bőre. S ezt a szituációt minden álszemérmesség nélkül be is mutatja a film.) Ám mégsem tragikus hangulatú a végeredmény: a Napos oldal hősei számunkra is ismerős, ezért elfogadható, tulajdonképpen szerethető figurák. A nyűgjeikkel, a reményeikkel, az álmaikkal, a küzdelmeikkel együtt.

Robert de Nirót évek óta nem láttuk igazán jó filmben és igazán jó szerepben. A Napos oldalban azonban visszatér, mint színészkirály: zseniálisan remekel Pat apjaként a távkapcsolókat beteges pedantériával igazgató sportőrült alakjában. Ahogy minden mozdulatot és gesztust elhiszünk Jacki Weavernek is, aki a felnőtt gyermekéért a végtelenségig rajongó, de azért szigorú és nagyszájú anya. Az igazi meglepetés azonban Bradley Cooper és Jennifer Lawrance duettje. Bár a legmenőbb hollywoodi sztárok sorába tartozó Cooper játszott már komolyabb figurát is, mint a Másnaposok idióta hőse, itt valóban emlékezetes alakítást nyújt. Kolléganője pedig (akit a tömegek elsősorban az Éhezők viadalából ismernek) az érzékeny, törékeny, mégis dacos és erősen zakkant, szeretetre vágyó Tiffany szerepében szintén finoman árnyalt játékával teszi magát emlékezetessé. Semmi nagy dolog nem történik, de mégis: a film 122 perce alatt eljutunk oda, hogy eleinte csak jót nevetünk a poénokon, S miközben kibomlanak a történet szálai, végül  eljutunk oda, hogy szinte tövig rágjuk a körmünket, mi lesz a nagy táncversennyel.

Talán nem túlzás a Száll a kakukk fészkére című filmet és a még fiatal Jack Nicholsont emlegetni (eleve van némi rokonság a két film között, hiszen az is egy iszonyú drámát dolgozott fel érthetően és élvezhetően): nagyjából arra a szintre lőtte be magát ez a két fiatal színész. De nem csupán ők azok, akik elviszik a vállukon ezt a mozit: kiemelhetjük a dumagépként ismert, géppuskanyelvű Chris Tuckert is, aki például (jó pár plusz kilóval feldúsítva) hitelesen nyújt egy jogi ügyekben járatos, ám pszichiátriai kezelésre szoruló dilis havert.

A film hosszú, de mégsem nem tűnik annak. A titok alapvetően nagyon egyszerű: a jó színészek mellett nem árt egy jó forgatókönyv jó dialógusokkal, mellőzve minden mesterkéltséget és hiteltelen figurát, s persze, kell jó zene, jó fényképezés is, valamint az, hogy hanyagoljuk a közhelyeket. Ennyi. Ez persze nem kevés. A Napos oldal alkotóinak bejött. A film jó. Még sokáig emlékezni fogunk rá, hiszen rólunk szól. A kisemberek nagy álmairól. S van egy nagy tanulsága: a film szereplői nem várják, hogy majd jöjjön valaki, s oldjon meg helyettük bármit is. Maguk veszik kezükbe a sorsukat – vagy legalábbis próbálják ezt tenni, annak érdekében, hogy az élet habos, illetve napos oldalát választhassák.