Anya, anya és a gyerekek

---

A Sírhant művek hangvételére hajaz, ám alapvetően előzmények nélkül való A gyerekek jól vannak című film. A tévés sorozatot és az új amerikai vígjátékot Lisa Cholodenko forgatókönyvíró-rendező személye köti össze, aki a szexualitásban nem ismer tabut. Kritika

---

Két kisebb drámától eltekintve jobbára csak tévés sorozatok epizódjaiért felelt eddig az ukrán zsidó családból származó filmes, aki szókimondó, zavarbaejtő, ugyanakkor szerethető és elgondolkodtató mozit készített. Komédiája, mely pár napig az Apolló moziban látható, a tavalyi Sundance egyik favoritja volt és a Golden Globe gálán is igen jól teljesített. Az Oscarról – amelyen összesen négy jelölést is kapott –, talán azért maradt le, mert a zsűritagok komfortérzetét több tényező is negatív módon befolyásolta. Hogy mást ne mondjak, távolról tolerálni a meleg kapcsolatokat nem ugyanaz, mint közelről, explicit tálalásban nézni.

Jules (Julianne Moore) és Nic (Annette Bening) leszbikus párt alkotnak a filmben, közös háztartásukban két gyereket nevelnek, két tinédzsert, akik ugyanattól a spermadonortól születtek. A tizenöt éves Laser egy napon a fejébe veszi, hogy találkozni akar apjával, ezért rábeszéli az idősebb Jonit, hogy segítsen neki megszervezni a találkát. A férfi szerepet Nic viszi a családban, Jules inkább álmodozó alkat, de szívesen foglalkozik a háztartással is. A csendhez mindketten másképp viszonyulnak: Nic a mondatait nyomatékosítja vele, Jules a személyével kapcsolatban megnyilvánuló kritikát „hallja ki” belőle. Kettejük több mint tíz éves kapcsolata kicsit megfeneklik épp akkor, amikor a gyerekek mesterkedései révén előkerül a biológiai apa, Paul (Mark Ruffalo). Bár nem várnak túl sokat tőle, a gyerekek első találkozása az étterem tulajdonos férfivel jól sül el. Az aggályoskodó Nic nem nézi jó szemmel a dolgot, Joni és Laser kedvéért mégis a házukba invitálja a donort, aki lazának és sármosnak mutatkozik, sőt hajlandó Nic vallató kérdéseire is válaszolni. Amikor megtudja, hogy Jules tájépítészettel foglalkozik, megbízza azzal, hogy hozza rendbe teraszos, ám meglehetősen elhanyagolt kertjét. A hiperérzékeny, önmagát mindig másodhegedűsnek képzelő Jules kapva kap az alkalmon, nem sejtve, hogy az új helyzet alaposan felkavarja majd a család életét.

Bár a házaspár a felszínen mindig a gyerekek érdekeit tartja szem előtt, a konfliktushelyzetekben megfeledkezik az önzetlenségről. Jules, például, azért menekül Paul-hoz, mert Nic-től nem kapja meg azt a törődést és tiszteletet, amire vágyik. Bár Nic és Jules azonos neműek, kifejezetten konzervatív értékeket vallanak, ha a családról van szó; példájukon keresztül Cholodenko a családi összetartozás erejét próbálja meg demonstrálni. Amennyiben a leszbikus kapcsolatot és a szeretővé váló spermadonort el tudjuk fogadni szokatlan körülményként, egy igazi emberi dráma bontakozik ki a szemünk előtt. A szereplőkben, akik keresik a fogódzókat, lenyelik a sérelmeket, bizonytalankodnak, engedelmeskednek az ösztöneiknek, ám mindenekelőtt szeretetre vágynak, könnyen magunkra ismerhetünk. (Nem lehetetlen, hogy Cholodenko a saját küzdelmeit írta bele a filmbe, leszbikus partnerével ugyanis egy spermadonortól származó gyereket nevelnek.)

Az érzelmi telítettségre nem lehet panaszunk, mint ahogy a színészek játékára sem. Azoknak viszont igazat adhatunk, akik azt állítják, túl sok, önmagában is bonyolult témát akar felölelni a forgatókönyvíró-rendező, aminek következtében nem tud kellőképp a problémák mélyére ásni. Az események katalizátora, Paul, például, mindvégig a margóra szorul, vívódásaiba Cholodenko nem avatja be a nézőt.