Belépés
Regisztráció
Az apokalipszis lovasai megjelentek Debrecenben is
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2019.04.20. 11:30 | Frissítve: 2019.04.22. 13:33
Debrecen – Természetesen csak képletesen, egy sajátos hangulatú színházi előadás jóvoltából, ahol két alsógatyás úr is vitázott. Kritika.
Kamaszéveim egyik fontos regénye volt Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés. Akkoriban meghatározónak gondoltam problémafelvetései, merész cselekménye miatt. Stílusa magával ragadott, szerzője pedig valahol ott helyezkedett el számomra John Lennon meg Jim Morrison, akkori prófétáim környékén.
Aligha tévedek túl sokat, ha azt gondolom, a mai tizenévesek lelkivilágát nem ezek az egykori ikonjaim forgatják fel, függetlenül attól, hogy az, amit és ahogy létrehoztak, nem veszített az értékéből. Viszont jóval összetettebb, ennélfogva kevésbé átlátható azóta a világ. A morális felvetésekre is nehezebben rakhatók össze a válaszok, mert az nyilvánvalóan jó kérdés, szabad-e megölni egy rossz embert, ugyanakkor hogy ki a rossz ember, sokkal összetettebb. Rossz ember az, aki ruhát vesz? Hiszen ezzel részese a világ belehajszolásának a termelés és fogyasztás mókuskerekébe. És ha nem veszi meg azt a pólót, akkor azáltal esetleg ázsiai gyerekmunkások veszítik el a megélhetésüket? A sort innen bőven lehetne tovább folytatni…
A debreceni színpadon a kortárs ukrán-orosz színház egyik legkülönlegesebbnek tartott alkotója, a drámaíró és rendező Klim, azaz Volodimir Klimenko két nagyon távoli világot hozott össze: Dosztjevszkij regényhősei mellé a sajátos világképű brit Chesterton szereplőit is felsorakoztatta. S hogy mire ment ki a játék, ami két keménykalapos úr sajátos, a brit abszurd humort (vagy éppen az ebből sokat merítő L'art pour l'art Társaságot) idéző dialógusával indult? Akik ráadásul alsógatyára vetkőztek a vita hevében, melyben lelkesen boncolgatták az is, hogy az ember a majomtól származik-e vagy sem. (S ha igen, vagy ha nem, ki igen, s ki nem?) Sokáig nem lehetett tudni, mi a tét.
A téma világos volt a remekül megvilágított, izgalmas vetítésekkel cizellált színpadi térben (amiért megy a nagy lájk Marija Volkova fény- és videótervezőnek). Olyan egyszerű és nagyszerű morális kérdésekre kellett választ találni, hogy mi az igazság, mi a bűn, hol keressük az igazságot, fellelhető-e. Vagy mi van akkor, ha valaki elkövet egy gyilkosságot. Az bűn? És ha egy rossz embert öl meg? Azzal a jóságot szaporítja a világban?
A Csokonai Színház társulata zenei téren kifejezetten erős. Több jó hangú prózai színész is játszik itt, akik – erről írtunk is – simán megállják a helyüket a rockszínpadokon is. Ez a zenei vonal – a háttérben – most is jól, hatásosan működött A kissé bizarr, ám kifejezetten jó indítás után azonban az első felvonás nagyon lelassult, lebegővé, zavarossá vált. Végtelenül hosszúnak hatott – pedig alig egyetlen órás volt, szemben a másodikkal, ami hosszabb volt, viszont mégis szinte elröpült.
Mintha ott talált volna magára az előadás. Nem a színészek: ők végig azt hozták, amit várhattunk tőlük.
Vranyecz Artúr egy ideje szerencsés a szerepeiben, most a szarkasztikus és gúnyosan provokatív nyomozó szerepében lubickolhatott. Nem túlzás azt állítani, hogy ez az évad nagyon bejött Mészáros Ibolyának is, aki remek lehetőségek sorát kapta, s hozta ebben a szezonban (Lear, Feydeau). Edelényi Vivien bemutatta, micsoda villámlábú táncos (és mellesleg simán képes eladni magát kamaszlánynak, ahogy a Nyolc nőben is), Újhelyi Kinga pedig újra azt a dögös hangú nőt hozta, aki úgy énekel, mint egy rocksztár, ráadásul ő volt e darab zenei rendezője is. Vele szemben Majzik Edit szinte végig a háttérben rejtőzött, figyelt, míg eljött az ideje, és a többiekhez hasonlóan ő is megkapta a világmegváltó, mindent megmondó nagymonológ lehetőségét. Mészáros Tibor játékában valahol mindig felismerhető a színész, aki játszik, és a szerep, amit játszik: s ezek mintha összenőnének, s eldönthetetlenné válna, ki játszik kit. Valójában mindegy is, ezúttal többféle alakban sodródott és vitt magával minket, nézőket is a vég felé.
Nem mindenkit:
Klim provokatív rendezése jól odavert a közönségnek, sokan vették a kabátjukat szünetben, s távoztak, mondván, eddig bírták cérnával. Pedig ha tudták volna, hogy micsoda második felvonást kaptak, akik maradtak...
De hát a felelősség a rendezőé, az ő dolga eldönteni, meddig mehet el a nézők provokálásával, s kiket dob ki elszánt hajóskapitányként karavellájáról.
Aki bírta, aki végigcsinálta, nem járt rosszul. Egy emlékezetes, színes, hangos, primer melódiákkal és nagy kérdésekkel teli utazás részese lehetett.
További fotókat és részleteket az előadásról a Csokonai Színház honlapján, itt találnak.
Kapcsolódó cikkek:
2024.02.03.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)