Az Ebola már 1995-ben megjelent Debrecenben

---

Debrecen – Urhegyi Pált nagyon fiatalon fertőzte meg a "vírus", amiből azóta sem gyógyult ki. A TBC-vel kezdődött, az Ebolával folytatódott, s tart ma is. Interjú.

---

Hihetetlen, hogy ez a visszafogott, mindenkivel barátságos muzsikus milyen régóta van már jelen a debreceni alternatív zenei életben. Urhegyi Pál közel 30 éve ugrott fejest a zene világába, ami egyáltalán nem a rock and rollt jelentette, hanem valami olyasmit, ami a punk és az elektronikus zene határán mozgott.

Urhegyi Pál: 1985 tájékán a Kondor testvérekkel (Csabával és Tamással) megalapítottuk a TBC együttest. Ebben a formációban indult el a „pályafutásom. Egy pille széken doboltam. Később a faterral csináltunk egy basszusgitárt. Ez eléggé sajátos volt: a test konkrétan „budi fedőből” készült, mandolin kulcsokat használtunk, a bundok bicikliküllőkből voltak, a hangszedőt pedig én magam tekercseltem, miközben a TV-ben a Klinika-sorozat ment... Ezen a hangszeren kezdtem el pötyögni, közben egy Vermona elektromos orgonára is szert tettem, amin az éppen aktuális slágereket próbáltam magamévá tenni. Semmivel nem voltam tisztában a zeneelmélet tekintetében, mindent fül alapján sajátítottam el, illetve kaptam néha segítséget, például hogy mi is az a C-dúr...

Dehir.hu: A TBC nem tartott örökké, eszerint kigyógyultál belőle. S hogyan folytatódott a zenei pályád?

Urhegyi Pál: Később egy gimis zenekarban játszottam billentyűsként, ahol Rolling Stones, Pink Floyd és blues számokat játszottunk. Kipróbáltam a vendéglátózást is, ez viszont nem tartott túl sokáig. Nem bírta a gyomrom hosszú távon.

Dehir.hu: Majd jött egy újabb „fertőző” szerelem?

Urhegyi Pál: Csatáry Attilával és Bán Imrével megalapítottuk az Ebola Fakót. Ez 1995 körül történt, sörözés közben találtuk ki a nevet, ami az „eb ura fakó” szólásra utalt. Majd következett a 7fő zenekar. Mindkét társaság fontos állomása volt a „karrieremnek”. Miklósvölgyi Peti megkeresésére csináltunk egy party-zenekart, Partycsókák néven. A Klinika Moziban léptünk fel rendszeresen, illetve egy-két esküvőn is muzsikáltunk. Aztán játszottam a Perfect Strangers zenekarban, ami egy Deep Purple tribute zenekar volt. Szerintem jól toltuk, kár hogy viszonylag hamar vége lett. Aztán pár alkalommal elmentem „haknizni” a Kondor Banddel, de a szórakoztató zene ezen formája továbbra sem kötött le igazán. A csárdás betétektől a hideg rázott, ilyenkor általában kimentem elszívni egy cigit. Néhány egyéb formációba is beugrottam – olykor stúdiózni hívtak, máskor fellépésekre is.

Dehir.hu: Nem zavar, hogy ilyen különböző csapatokban is megfordultál?

Urhegyi Pál: Sokan furán néznek rám, hogy ennyi stílusban képviseltettem magam. Én egyik műfajnak sem vagyok a vadul elkötelezett híve: alapvetően zenélni szeretek és jelen lenni a színpadon, átadni valamit a közönségnek, azt, ami bennem van, legyen az egy gesztus, egy mozdulat vagy egy jellegzetes hang...

Dehir.hu: Mit jelent a siker ezen  pályán? Mit szeretnél elérni? Vannak-e vágyaid, álmaid?

Urhegyi Pál: Szeretem, ha az emberek a környezetemben jól érzik magukat. Ha valakinek gondja, problémája van, egy kicsit úgy érzem, az az enyém is, próbálok segíteni. Nem vagyok törtető, nem hosszú a nyelvem. Ha valakivel barátkozni szeretnék, azt nem érdekből teszem. Tudom, a mai világban ez a mentalitás nem kifizetődő, de ez legyen az én problémám.

Dehir.hu: Most sem csak egy csapatban pengetsz...

Urhegyi Pál: Úgy alakult, hogy jelenleg is több formációval dolgozom. A Chaosban, az Ebola Fakóban és a Dr. Valter Blues Társaságban basszusgitározom, a Black Moodban billentyűs hangszeren játszom.

Dehir.hu: Valamikor az alternatív és az underground jelzővel nagyjából „le is írták” a zenészeket, hogy ők csak egy szűk körnek játszanak. Igaz, vagy igaz volt ez?

Urhegyi Pál: Érdekes kérdés... Hosszú elemzésbe nem kezdenék, ez nem az én asztalom. Azt, hogy „leírták-e”, nem tudom. Sok mindent hajlamosak vagyunk „leírni” , amit nem értünk meg első alkalommal. Ez a „csata” mindig is jelen volt, mint például diszkósok kontra rockerek. A dolog érdekessége, hogy valahol minden korszakalkotó az undergroundban kezdi és úgy növi ki magát, tehát a leírt produkciókból sokszor az ünnepelt kategóriába kerülnek. Nagyon sok zenekar ezt a folyamatot nem tudja végig vinni (személyes vagy anyagi okokból, esetleg nem tudja feldolgozni a sikert). Szerintem ez mindig is így volt és egy darabig így is lesz. Én személy szerint örülök, hogy nem vagyok mainstream, vállalva az ebből fakadó negatívumokat. Többnyire azon emberek társaságát kerestem, akik ezt a műfajt képviselték. Általában réteg zenét játszottam, így számomra ez a természetes közeg. Soha nem éreztem magam rosszul, még ha öt embernek is kellett játszani. Úgy gondolom, tök mindegy hányan vannak a nézőtéren, öt vagy ötezer ember, ugyanúgy le kell tolnod a bulit. Aki ezt nem szívből csinálja, hanem mondjuk csak a pénzért, az inkább hagyja abba és engedjen utat az arra érdemesebb emberkéknek.

Dehir.hu: Mit jelent a siker ezen  pályán?

Urhegyi Pál: Szerintem mindenkinek mást. Van aki kizárólag anyagi jólétet remél, és van, akinek fontosabb a közönség és a "kollégák" pozitív illetve negatív véleményei. Én az utóbbi csoportba sorolnám magam. Nekem nagyon sokat számít az emberek arca egy koncert alatt. Ez sok energiát ad nekem, amiből vissza is tudok adni és szerencsés esetben egy olyan láncreakció indul be, amitől felrobban a hely. Nyilván, ha ezt csinálhatnám egész nap és jól is keresnék is vele, nagyon boldog lennék...

Dehir.hu: Kedvenc műfaj? Zenekar?

Urhegyi Pál: Mindenevő vagyok, kivéve tuctuc és a hörgős metál. Kedvenc zenekarom nincs, inkább meghatározó albumaim vannak. Ilyen a Kraftwerktől a Computer World, az 1-2-3 Start lemezek, a Red Hot Chilli Pepperstől a Mother Milk, Nils Landgrentól a Funky Abba, vagy a Dave Matthews Band koncertlemezei stb. Ha mindenképpen mondanom kellene valakit, akkor a KFT. Tőlük minden lemez megvan.

Dehir.hu: Kedvenc film? Könyv?

Urhegyi Pál: Inkább azt írom le, ami nem annyira: Peter Greenway filmjei, amcsis romcsis filmek. Kedvenc könyv pedig mindaz, amit nehezen tudok letenni. Most egy antigravitációról szóló könyvet olvasok... Viccet félretéve, legutóbbi ilyen élményem Vámos Miklóstól az Apák könyve volt.

Dehir.hu: Milyennek látod Debrecen zenei életét?

Urhegyi Pál: Egy kicsit el van nyomva a fővárosból érkező „dömping” által. Néha olyan gyomorforgató produkciókat is lát az ember, hogy elmegy a kedve az egésztől (tisztelet a kivételnek!), na ezen produkciók helyére simán be lehetne „dugni” valakit a hazai piacról. Amíg a város nem áll a debreceni zene mellé, addig túl nagy változás nem lesz. Nagyon sok tehetséges ember van a városban, akik csak arra várnak, hogy kilépjenek a nagyérdemű elé. Nem mindenki születik menedzsernek és zenésznek egyszerre, így nekik szükségük lehet bárminemű támogatásra. Hál’ istennek egyre színesebb a város, bár kevés olyan vendéglátó hely van szerintem, ahol lehetőség lenne a kezdő valamint a tapasztaltabb zenekaroknak. És fel kellene fognia a kocsmáros uraknak is, hogy nemcsak nekik vannak kiadásaik, hanem a fellépő zenekaroknak is. Arcpirítónak tartom, ahogy egyesek kezelik ezt az egészet – például a gázsit. Szerencsémre én már egy kicsit válogathatok, így nem megyek el mindenhova játszani. Ne érts félre, nem a pénz motivál, de hát mindenkinek kell élni valamiből és persze nincs extraprofit. A zenekarok oldaláról az a meglátásom, hogy széthúzás van, ahelyett hogy összefognánk. Szerény véleményem szerint generációs problémák is vannak, az öregek nem fogadják el a fiatalokat és fordítva, néha ordítva...

Dehir.hu: Ezzel együtt (vagy ennek ellenére) van olyan, hogy debreceni rockélet?

Urhegyi Pál: Inkább azt mondanám, hogy van valamiféle debreceni zenei élet, ahol a rock is képviselteti magát, igaz nem csekély mértékben. Itt nem lehet elmenni a Rocksuli mellett, ami egy nagyon jó célért küzd. Szerintem az utóbbi években javult a színvonal, ennek köszönhetően több jó dolgot fogunk látni a közeljövőben. Külön öröm számomra, hogy csak úgy „ontja” magából a csinos, tehetséges basszusgitáros lányokat.

Dehir.hu: S mi a helyzet a hétköznapokkal?

Urhegyi Pál: Speciális hosszú távú terveim most nincsenek, egyelőre túlélő üzemmódban vagyok. Keresem az utam és önmagam, de egyébként jól vagyok. Szabadidőmben nyelvet tanulok, összejárok a barátokkal beszélgetni. Ha pedig nagyon sok bennem a feszültség, akkor kezembe veszem a kormányt, rátaposok a gázra és nyomom, ami a csövön kifér... Autószimulátorról beszélek (Richard Burns Rally), régen „versenyszerűen” űztem (OB, VB), de ma már nincs annyi időm, hogy gyakoroljak.