Bécsi szelet császármorzsával

---

Debrecen – Nem operett, de fülbemászó slágereit szinte mindenki ismeri. Háry János ismét győzött: a közönség imádja és vastapssal jutalmazta a híres huszárt.

---

Vérbeli mese a Háry János. Szórakoztató történet egy hantás, különben derék magyar huszárról, aki meghódította Bécset, ellenállhatatlan sármjával magába bolondította Mária Lujzát, az osztrák császár lányát, amikor pedig kitört a háború, fülön csípte magát a nagy Napóleont is. Nem is csoda, hogy Kodály Zoltán szívesen vette elől Garay János elbeszélő költeményét, mikor daljáték írására adta a fejét...

Vidnyánszky Attila és társulata egy lenyűgözően szellemes, szórakoztató és színvonalas produkcióval állt elő. Ismét azt éreztük, hogy lehetne nagyobb is ez a színpad: az ötletes és a népi – de nem erőltetetten „magyarosch”! – jelleget látványosan felidéző díszletek miatt olykor szűknek láttuk a teret. A falusi kocsmák bensőséges világával nyitó jelenet után hirtelen kitárult a világ: máris a magyar-orosz határon álltunk, ahol a rafinált Háry újabb méterekkel tolta keletebbre országunk határát. Miután Mária Lujza császárkisasszony beleszerelmesedett, a vitéz huszár útja hamarosan Bécsbe vezetett, ahonnan a harcmezőre vágtatott tovább, hogy leckét adjon Napóleonnak tisztességből és példát mutasson a huszárok virtusából. Háry győzelméért cserébe mindent megkaphatott volna: fele császárságot, egész királyi mátkát – ám ez a vidéki parasztgyerek nem csupán a bátorság, de a hűség mintaképe is. Az ő Örzse kedvesét nem hagyta volna el a világ összes aranyáért sem. Inkább kikérte az obsitot, s indult haza, Nagyabonyba, ahol csak két torony látszik.

Látványos tömegjelenetek (énekkar, tánckar, gyerekkar), és izgalmas részletmegoldások egyaránt jellemzik Vidnyánszy rendezését. Haja Zsolt ideális választás, könnyedén, szerethetően hozza Háry laza figuráját. Örzsét mi Gál Erika előadásában láttuk-hallottuk: kicsit nehezen szakadt el az operaénekesekre jellemző hangképzésről, míg a Mária Lujzaként kacérkodó Bódi Mariann ezt az akadályt jóval könnyebben vette. A daljátékban a prózai színészek is brillíroznak: az idős Háry Jánost Miske László, a fájós derkú Ferenc császárt Garay Nagy Tamás keltik életre, Krucifix generális szerepében pedig Csikos Sándor csetlik-botlik. Különösen izgalmas azonban Kiss Gergely Máté és a magát Kodályt megszemélyesítő Vranyecz Artúr háttérben (oldalt) zajló tevékenysége: ahogy végigkísérik, táncolják, mintegy kommentálják (vagy ahogy ma mondanák: kommentelik) az eseményeket.

A nyitány elsőre kissé hosszúnak tűnt: negyedóra események nélkül nem kevés a mai világban. A zene viszont szépen szólt (nem csak itt – végig): Kodály muzsikája meglepően modern és aktuális minden eredendő fenntartásunk és emlékünk ellenére is. Joggal lett siker, megérdemelten verte vörösre tenyerét a premier közönsége. Az persze más kérdés, hogy egy párizsi vagy bécsi „tájolás” közönsége hogyan fogadná a történetet és a végkifejletet, miszerint valójában nem ők, hanem mi, magyarok vagyunk a (Háry) „janik”.

A nagyotmondó Háry ugyanis nem csupán a notórius hazudozó Münchausen báró rokona, de Lúdas Matyié is, aki számára az igazság mindenek felett áll, valamint a minden vészen és viharon felülkerekedő János vitézé is. Épp ezért alkalmas története arra, hogy mi, egyébként borongós kedvű magyarok kicsit a győzelem ízét is megkóstoljuk – legalább a mese virtuális valóságában.