Búcsú a festőtől, aki akkor született, amikor ledobták az atombombát

---

Debrecen – Augusztus 6-án lett volna 72 éves Makoldi Sándor. Néhány barátját, pályatársát, tanítványát kértük meg, írjanak róla.

---

Nagyon sokan ismerték, szerették és tisztelték Makoldi Sándort. Különleges, nagy formátumú egyéniség volt, augusztus 6-án lett volna 72 éves. (Mint egy korábbi interjúnkban olvashatták: akkor született, amikor ledobták az atombombát. Első debreceni tárlatát 1974-ben betiltották, 2015-ben pedig Pro Urbe díjat kapott a várostól.

Még 2015-ben, amikor jubileumi tárlata nyílt a Belvárosi Galériában, akkor felkértük néhány barátját, pályatársát, tanítványát, osszák meg gondolataikat, történeteiket a Dehir.hu olvasóival róla. A felkérést most megismételtük, ám ezúttal a búcsú szomorú hangjai szólalnak meg ezekben az írásokban.

 

ELHUNYT MAKOLDI SÁNDOR. Az ember szeretné, hogy ilyen mondatokat soha ne kelljen leírnia, most mégis...

Életének 72. esztendejében, július 22-én reggel eltávozott közülünk a sokunk által mesterünkként tisztelt, szeretett festőművész, tanár, néprajzkutató, aki tokaji és debreceni otthonához egyaránt kötődve élte mérhetetlenül gazdag életét. Most még valóban benn akad a szó, hiszen fel sem tudjuk becsülni, mit adott nemcsak tisztelőinek és e két településnek, hanem a magyarságnak, festőként, néprajzkutatóként, pedagógusként ez a sugárzó jelenség, akit tisztelői szinte csak Makoldi mesternek, vagy Tanár úrnak szólítottak.

Festett: úgy, hogy már életében klasszikussá vált, s a kortársak között önálló fejezet illeti meg a magyar piktúra jelenkori történetében. Tanított: nemcsak az órákon, hanem József Attila-i módon, egy nemzet számára átadva alig ismert öröksége értékeit, hogy legyen jövője. Néprajzkutatóként is tanított: ugyanebben a szellemben örökítette át tudását szerves műveltségünkről, a betemetésre ítélt magyar múltról, írásaiban és előadásain. És még sorolhatnánk, nagyon sokáig.

 

Nagyléptékű. Talán ezzel a szóval lehetne legtömörebben jellemezni őt és munkásságát. Tanulmányok, könyvek sora és persze hatalmas festmények őrzik szelleme, lelke lenyomatát, s nemcsak a műtermében, gyűjteményekben, középületekben, hanem az általa mélységesen szeretett alföldi tájban is. A vókonyai pásztorszentély, vagy a virágoskúti biocsárda kozmoszra hangolt festői üzenőrendszerén keresztül még hosszú időkig élő lesz a kapcsolata velünk, szellemi-lelki örököseivel.

 

FEJTEGETÉSEK HELYETT: KÖSZÖNÖM. A Hortobágyról, egy alkotótelepről éppen „hazaesve”, a kerti kiskapun még be sem lépve fogadott feleségem a kegyetlen hírrel: Makoldi Sanyi elment. Jézusom, mi van? Ezt nem hiszem e!

Megdöbbentem, mint minden barát, ismerős, aztán telefonok ide-oda, s egy órán belül a teljes katyvasz a fejben, a zavar, a sírás, a természet kikerülhetetlen rendje a hátramaradókban.

Sándor kétszer adott át nagyméretű képemet a Dóczy Református Gimnáziumban, én egyszer nyitottam meg kiállítását a Dóczy Galériában, és most készültem egy másikra… Mit lehet most tenni, mit kell tennem most?

Fejtegetések helyett megköszönnöm mindent. A borát, a kenyerét, a szalonnát, a szavait, a beszélgetéseket, a telefonokat, a hívásokat, a befogadásokat, a festményeket, a grafikákat (az egyik vázlata utolsó találkozásunkkor bekeretezett emlékké válik rövidesen a lakásomban), a könnyed mozdulatait, a könyveit, a mosolyát, a fejtegetéseit, a tanításait, a szelídségét, a szerénységét, a barátságát, a jóságát, a mintát, mit kaptam tőle. Mindent.

Amennyire tudom, láttam, érzem, Makoldi Sándornak bőséggel megadta az Ég azt a sok kegyelmet, erőt, lehetőséget, örömöt, boldogságot, amit a családjában és az egész alkotói életében egy ember kívánhatott. Utolsó éveiben a nagyméretű alkotások sorát, a könyveket, az utazásokat, a kiállítások sorát, a családot, az unokákat, mindent. Köszönöm, Barátom, hogy ismerhettelek! Isten kísérje Égi Utadat!

 

BÚCSÚSZAVAK. Sajnálhatjuk magunkat. Bezárult az ajtó, rajta a rigli. Itt nem lépünk be többet.

Sarokszekrénybe került minden pohár, üres az asztal, töprenghet a gondolkodó szék.

Maradt három lealapozott vászon. Néptelen a végtelen kékség. Nincs újabb szövegkönyv, szereposztás senkinek.

Gyihos ménnek, szépen zengő pelikán madárnak, szarvasnyomon vonulóknak, három királynak, a szűziesség asszonyának, a kisdednek, harcias Györgynek, Mihálynak, gyógyító Kozmának, Damjánnak.

Hallgat a komolyzenei rádió. Nincs hideg kávé a vizes pohárban.

Siralmas rend van. A tárgyi életmű múzeumban, a festett is egyben tartva, a szellemi szerteszét, aki kapta marta és jól tette, jutott mindenkinek.

Végül leszállt a debreceni buszról Tokajban. Most már mindegy. Egy, amiben minden benne van.

Hiányzol. Hiányozni fogsz. Halott barátunk, Makoldi Sándor.

A MAGYAR FESTETT ÖRÖKSÉG. Napok óta nem tudok mit kezdeni azzal a hírrel: Makoldi Sándor távozott! A Mester elment a minden élők útján! Mély dühöt, szomorúságot éreztem. Hiszen nincs két hete, hogy megbeszéltünk egy őszi forgatást, miután itt a stúdióban Az én reformációm című műsorban vallott az Istennel való kapcsolatáról! Most pedig filmkészítés helyett gyászolva, de hálás szívvel elköszönök, elköszönünk Tanár úrtól, a Mestertől!

Nemrég még együtt utaztunk, Nagyváradra mentünk. Ajándék volt az az út, amely (ma már tudjuk) az utolsó kiállítására vezetett, s melyet anekdoták sora színesített. Jártunk a régmúltban, a közelmúltban, a kiállításon pedig tanított, mesélt a festményeiről, melyek nemzeti örökségünket mutatják meg, szemünket, lelkünket nyitogatják. Hazafelé is mesélt, és minden történet vége egy-egy jóízű nevetés volt, mert vallotta, hogy az Isten ajándéka a nevetés, a jókedv, a szeretet barátok közelsége, a magyarságunk, és a hitünk. Utóbbi kettőről vallotta: felelősségünk! Ezt tanította minden alkotásával, mondatával, gondolatával.

Mi most szomorkodunk, ő meg, fentről néz ránk és nevet, hiszen elvégezte a feladatát! Alkotásaival feltárta nemzeti kincsünket, mint Kodály Zoltán a zenei örökségünket, úgy Makoldi Sándor a magyar festett örökséget, a képírás csodáját! A festményei olvasható csodás mondatok, akárcsak a festett kazettás mennyezetek templomainkban. Makoldi Sándor életműve bebizonyította, hogy nemcsak magyarországi, hanem magyar festő volt.

 

TOKAJBAN TEMETTÉK EL Makoldi Sándort július 29-én. Aki szeretett volna elbúcsúzni tőle, az a virágoskúti biocsárdában is megtehette ezt, Rózsa Péternek köszönhetően, aki helyet adott a megemlékezésnek. Nincs forgatókönyv, mondta szomorúan az ismert biogazda. Itt aki úgy érezte, részvétnyilvánítással fordulhatott a családhoz, illetve elmondhatta, neki mit jelentett Makoldi Sándor, hogyan éli meg távozását. Zenével, róla szóló filmekkel, képekkel, könnyekkel búcsúztak a mestertől a megjelentek. Sokan, sokféleképpen. Ahogy Rózsa Péter is, aki felidézte, milyen sokat dolgozott, milyen sok ötletet hozott, hogy elkészüljön a vókonyai pásztorszentély, mely szép jelképe annak, hogy tud eleven maradni a hagyomány. Szóba hozta azt is, hogy a terített asztalt is kedvelte a mester. Ránézett, s mosolygott: szép az élet, mondta.

Szerzőink: Gyöngy Péter, közművelődési szakember, a Motolla egyesület elnöke; Buka László festő-rajztanár; Oláh Tibor fényképész; Vojtkó Ferenc, a Médiacentrum Debrecen szerkesztő-riportere.