Csodálatos este, csodálatos Knopfler

---

Budapest - Néztem ezt az embert a feltűrt ingujjal, valami hihetetlenül jó barátságot ápol a gitárral. Mindegyikkel, amit a kezébe vesz. Nem sír, nevet az ujjai alatt a húr. Úgy látszik, bármikor jön, Mark Knopfler elbűvöli Budapestet.

---

Azt mondja ez a Glasgowban magyar apától született zenész, hogy manapság kedvtelésből dolgozik. Megírja új számait, kiad belőlük egy albumot, majd turnéra viszi. Mert ez szórakoztatja. És hozzáteszi: már most szinte bokáig „gázol” az új dalokban, ami azt sejteti, hogy a Privateering című dupla anyagot rövidesen követi az újabb. Elnézve a szombati produkciót, nem lehet kétséges, hogy azzal is megtölti majd a Papp László Sportarénát. Nem kell ide Dire Straits meg mindenféle nosztalgikus hókusz-pókusz, egyszerűen csak jó számokra és jó zenészekre van szükség. Mark Knopflernek mindene megvan ehhez: tudása, alázata, no és a maga egyszerűsége. Elképesztően nagy gitáros.

Majdnem pontosan három évvel ezelőtt a Get Lucky-t hozta Budapestre. Már akkor is feltűnt, hogy komolyan veszi, amit ígér, tehát valóban új számokkal áll színpadra. Így tett most is, és bár a Privateering-re több csodálatos ballada, blues, folk, skót-ír anyag és egy olyan igazi Chuck Berry-s rock and roll is felfért, Knopfler nem ment „tutira”, a nehezebb utat választotta. Elhagyta a fülbemászókat, elővette a munkásabbakat, majd megdolgoztatta a - vele együtt - nyolcfős brigádját. Úgy a koncert közepe táján bemutatta „Ricsiéket”, mindegyikről elmondta, hogy hány éve zenélnek együtt (nagyjából 1995 óta), és mindegyikük a legjobb. Ilyenkor mosolyog az ember, hogy no persze, hogy is mondhatna mást, azért az mégis csak furcsa lenne, hogy a Moszkva téri álláskeresők között kalapált volna össze egy zenekart. Aztán ahogy eljutunk a Telegraph Road-ig (no azért ez csak egy Dire Straits szám!), és öt gitárt faggatnak egyszerre a színpadon, és az ember egyik ámulatból a másikba esik, hogy mit is lehet kicsalni ezekből a húros deszkákból, nos akkor már tudhatjuk, hogy egyáltalán nem udvariaskodott a többiekkel a jó öreg Mark. Ezek a fiúk tényleg nagyon tudnak zenélni.

A Telegraph Road az utolsó szám volt (persze nem pakoltak össze utána, hiszen a megszokottak szerint Knopfler is engedte magát visszakönyörögni két szám erejéig a színpadra), a kezdéshez képest jó száz perccel később. Először a What It Is szólt (nem is akárhogyan), majd a Corned Beef City (ez is az új albumról), aztán a Cleaning My Gun (a Get Lucky talán legjobb száma). Negyedik volt a Privateering címadó dala, ami - meg kell állapítanunk - elég jól szól koncertkörülmények között. Az első nagy dobás ezután következett: két kiváló blues balladát fűzött egymásba a mester. Elképesztő zsenialitással váltottak a zenészek a Father and Son-ból a Hill Farmer’s Blues-ba. Nem sorolnám tovább, bár érdemes megemlékezni a kilencedik számról, ami azért óriási ovációt váltott ki a meglehetősen vegyes korú publikumból, hiszen elővették a Dire Straits-es idők egyik kedvencét, a Romeo and Julietet.

Az egyértelműen jól felépített előadás során előkerültek újabb és újabb hangszerek - a megszokott dob, gitár, billentyűs szekció mellé felsorakozva. Furulya, fuvola, skót duda, nagybőgő, bendzsó és még néhány különleges gitárformájú eszköz került a legények kezébe. Persze nem azért, hogy „királykodjanak”, azaz bizonygassák, hogy még ezeken is tudnak játszani, hanem mert ilyenekre írt zenét Mark Knopfler. És miközben hallgattuk a skót-ír dallamokat, vagy a Marbletown alatt a hegedűs (John McClusker) és a bőgős (Glenn Worf) véget érni nem akaró szóló-párbaját, azon tűnődhettünk, hogy vajon ennek az embernek ott fent majd’ kopaszon a színpadon vajon folyamatosan zene szól az agyában? Vajon hogyan ért össze ezekre a hangszerekre az a latinos lágyság, amit a Postcards from Paraguay áraszt magából? És milyen érzés keríti hatalmába a megannyi koncertet megélt és közönséget látott profi zenészeket, amikor ezt látják? Itt van példának okáért Michael McGoldrick, akinek fizimiskája olyan, mint az akciófilmekben befutott Jason Statham színészé. Ahogy ez a fiatalember megfújja a fuvolát vagy a skót dudát, de ahogy kézbe veszi a gitárját, látszik rajta, hogy az a zord külső bizony nagyon fennkölt belsőt takar.

Talán valahol itt találhatjuk meg az idén 64 éves Knopfler titkát: olyan széles skálán képes mozgatni repertoárját, hogy az már zavarba ejtő. Mert mire is megy be az ex-Straits-es gitárosra kíváncsi rajongó? Rockra, folkra, bluesra, jazzre, rock and rollra, netán skót vagy ír világzenére? Jelentem, mindegyikre. Ráadásul olyan zseniálisan megkomponált koncertre, amelyen ezek a zenei irányzatok nem oltják ki egymást. Amikor pedig szám közben kicseréli a dobgitárját rockgitárra, és belecsap a Dire Straits albumokról (is) jól ismert knopfleres futamokba, a jelenlévők joggal érezhetik, hogy ezen a forró nyári estén megérte eljönni az Arénába. Mert kétségeink nem lehetnek, megérte. Pláne, hogy az Our Shangri-La ráadás szám után eljátszották még a So Far Away-t. És ahogy Mark Knopfler, ez a magyar apától született skót zenész faggatja a gitárt, az egyedülálló a világ rock iparában. Visszavárjuk a majdani új albumával, mert biztos, hogy ismét képes lesz megtölteni a csarnokot.

Addig pedig álljon itt kedvcsinálónak egy igazi klasszikus, a Telegraph Road a mostani budapesti koncertről.