Debreceni kísérlet: egy férfi és egy nő, akik 50 percen át nem táncolnak

---

Debrecen – Érzékiség, szenvedély, harc, mozgás. Mozdul a kéz, a láb, a test. Szerelem? Harc? Költészet? Színház? Kritika.

---

ZAJOS VILÁGBAN ÉLÜNK: ritmus uralja, hangos zene, sok és sokféle zaj. Hogy jó-e ez, azzal éppen lehet vitatkozni, de nem érdemes. Igazából estefelé tűnik csak fel, mennyi zaj öleli körbe az embert, amikor halkulni kezd a nap: a lassan kialakuló csendből sokkal jobban kilóg annak a pár elszáguldó autónak, kanyarodó autóbusznak, barátja után kiáltó kamasznak, kocsmából kilépő társaságnak a hangja. Vagy ahogy megszólal valakinek a telefonja: s már nem csöng, már rég nem csöng, hanem dobok és dallamok szállnak a levegőben.

A RITMUS sokféle lehet. Ha jó, ha ütemes, könnyen magával ragadja a hallgatót. Moccan a ritmusra a kéz, a láb. A ritmus maga is egyfajta nyelv. Olyan, ami hat ránk, akár beszéljük, akár nem. A nyelvben is ott a ritmus: nemcsak Weöres Sándor varázslatos verseiben (Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya...), de abban is, ahogy a gyerek elkezdi szavalni a Himnuszt mondjuk: Istenáldmeg-amagyart, jókedvvelbő-séggel, nyújtsfeléje védőkart, haküzdel-lenséggel... A ritmus a táncnak is a lényege, a táncnak pedig van egy sajátos nyelvezete. Valamikor talán beszéltük, értettük. Manapság már idegen világ, távoli, érthetetlen zagyvaságnak tűnik a legtöbbünk számára. Legfeljebb akkor éled fel valamelyest táncos nyelvérzékünk, ha betévedünk egy diszkóba, és ott moccanni kell a lábnak, ringani a csipőnek, mozdulni a kéznek, a vállnak. De az a tánc egészen más tánc, s viszonylag egyszerű üzenetei vannak: jól érzem magam, jó ez a zene, jó hangos ez a zene, buli van, tetszel nekem, és én is szeretnék tetszeni neked.

TÁNC. Talán hosszú volt a felvezetés, de okkal. Manapság a tánc – az előbb vázolt verzión kívül – nem számít egyszerű, s tömegeket vonzó műfajnak. Óriási kockázata van egy-egy balettestnek, vagy egy néptáncprodukciónak is – már a szervezők szempontjából. Lehet, hogy sok gyerek jár balettórára, néptáncra, de már a társastánc nem vonzza úgy a tizen- meg huszonéveseket, mint húsz vagy negyven éve. Ezért is meglepő, de mégis szimpatikus, hogy nem engedik el a kultúra napszámosai a táncosok kezét, illetve magáét a táncét. Persze tény, hogy nem minden produkció esetén tolong olyan tömeg a jegyekért, mintha mondjuk a géppuskalábú Michael Flatley érkezik társulatával, de hát a költők fejét sem kéne bezúzni azért, mert nem lehet eladni egy verseskötet százezres példányszámban... A maga módján éppen ezért állíthatjuk, hogy hiánypótló előadás a Csikóink. S benne szenvedély, ragaszkodás, elvágyódás, roma költészet – mindez mozgásba sűrítve a Horváth Árpád Stúdiószínházban. Legalábbis ha elolvassuk az ajánló szöveget ez jön át. De mi van, ha nem olvassuk el? Ha csak beülünk, s megnézzük, mi fog itt történni? Mi lesz ez a várhatóan 50 perces előadás? Fogunk belőle érteni bármit is? Nem lesz sok 50 perc abból, ha két ember táncol? Egy viszonylag szűk térben, a stúdióban?

EGY EMBER FEKSZIK A FÖLDÖN, amikor belépünk a nézőtérre, szájában fűszál (Katona Gábor). Egyszerű a színpad berendezése, szinte semmi. Aztán sötét lesz, fények gyulladnak, zene csendül fel – cimbalmot ver valaki (Szalai András) ez a zene szól végig, változó hangerőn és tempóban, szolidan mozgó dallamok, különös, magyaros-cigányos muzsika (Zombola Péter szerzeménye)  –, a férfi feláll (kicsi bajsza van, egyszerű ruhája, tekintetében így, átszellemülten tényleg van valami cigányos), s elindul valahova. Nem is táncol, csak megy, mozdulatai  azonban erőteljesek, lendületesek. (Beszédesek?) Megy, valami történik vele. Ám ezt a történetet nem olyan könnyű kibogozni a mozgásból. Találkozik egy nővel. Egy vöröshajúval. (Varga Klárival.) Ő is mozog, lép, hajlik, feszül a teste. Találkoznak, kialakul köztük valami. Valami viszony, valami feszültség. Együtt vannak? Vagy mégsem? A mozdulatokból lassan kifeszül egy olyan történet, mely a maga módján örök, hőse a nő, hőse a férfi, akik mindig mást akarnak, egyik a másikat, másik az egyiket. Nem tudnak sem együtt, sem egymás nélkül élni.

KEMÉNYEN, ERŐBŐL, ZSIGERBŐL, AKARATBÓL jönnek a mozdulatok. Katona Gábor ruháján egyre nagyobb foltok mutatják: nem kíméli a testét, megdolgozik keményen a produkcióért, homlokán, hátán gurulnak az izzadságcsöppek. Közben szól a zene, amit csak pár kurta verssor szakít meg. Erős túlzás azt állítani: ezekre íródott ez a mozgásszínházi produkció. E sorok jelenléte erősen esetleges, mint ahogy a maga módján a cím is, a Csikóink. De: ha az alkotók így gondolták, ám legyen. A néző vagy így gondolja, vagy nem. Nincs szó arról, hogy itt egy találós kérdés hangzott volna el – mint mondjuk a Hobbitban –, aminek kizárólag egy megoldása van, és a többi téves, a többi olyan kulcs, ami nem nyitja a zárat. S persze, ha komolyan vesszük, akkor e verssorok nélkül is kell működnie az előadásnak. Ezeken semmi nem múlhat. A fényeken, a vetítéseken, a két falon megjelenő videóinstalláción, amikor az oldalt eltűnő nő cigányos ruhában táncol bent, és mi látjuk kint, annál több. Érezzük, sok minden történik, amire keressük a szavakat. Próbáljuk érteni, de inkább csak érezzük, mi ez az egész. Azt is, hogy valójában ez nem egy tánc, nem úgy tánc, mint a csárdás, vagy a rock and roll, vagy a balett vagy a rave. Ez mozgás. És ez a nő, meg ez a férfi 50 percen át nem táncol valójában, hanem próbál hozzánk beszélni a mozgás nyelvén.

ZÁRLAT. S amikor vége, kitör a taps. Komoly teljesítményt láttunk. Egy kísérletező, izgalmas színházi előadást, amit Párizsban vagy Londonban azért ünnepelhetne a közönség, mert nekik onnan könnyebben átjönne, hogy ez „echte” magyaros-cigányos dallamvilág, s hogy ez a táncszerű mozgás művészet. Mi viszont sokkal inkább ebben a világban élünk. Még ma is vannak, akik olyan egyszerű álmokat dédelgetnek szerte ebben az országban, hogy jó lenne munkát találni. Vagy egy másik embert, akivel meg lehetne osztani az asztalt, az ágyat, az életet. Sokan kelnek útra, zötykölődnek vonatokon, mennek a munka, a más, a jobb élet reményében a városba. Aztán vagy úgy alakul, ahogy szeretnék, vagy nem. Katona Gábor és Varga Klári teljesítménye elismerést érdemel. A darab is érdekes, visszük magunkkal, töprengünk rajta, mi volt ez. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy míg a hetvenes-nyolcvanas években Debrecenben léteztek olyan amatőr mozgásszínházi csoportok (mint ezt Tóth Dénes színikritikus is megírta), ahol munkásfiatalok, meg ifjú értelmiségiek tanulták a mozgás nyelvezetét, és keresték a mozdulatokban is az önkifejezés lehetőségeit, eszközeit – milyen messzire is jutottunk mára. Milyen sok mindent felejtettünk. S milyen sok minden tűnik el nyom nélkül – mint a színpadra csöppenő veríték.

(Legközelebb november 6-án, 7-én és 18-án láthatják a nézők az előadást.)