Debreceni mese: van az úgy néha, hogy a disznó királylányt visz haza

---

Debrecen – Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack: sajátos köntösbe öltöztette az ismert mesét a Vojtina társulata. Kritika.

---

„Disznóságoktól” sem mentes a Vojtina Bábszínház legújabb előadása: a Szóló szőlő, csengő barack. Benedek Elek meséjének feldolgozása érdekében a színháztermi színpad játszótérré változott.

S ez nem minden. Az alkotók nem voltak restek, hogy újra gyermekfejjel gondolkozzanak. A játszótér minden gyereknek az, aminek elképzeli. Felnőttként sem nehéz felidézni, hogy egyes mászókák űrhajókká váltak vagy éppen lakájos otthonná a szemünkben. Nos, itt adott volt egy forgó színpad, amit teljesen kihasználtak, és modernséget adott az egyébként erősen retro játékokkal felszerelt játszótérnek. Ezzel lehetett némi gondjuk a gyerekeknek a nézőtéren, hiszen a mai szabványoknak nem megfelelő játékokat ki tudja már, hogy mennyire ismerik.

A felnőtt nézőknek viszont nagy élmény lehetett nosztalgiázni,

s bizonyára a gyerekeknek is tetszettek a játékok. Majd jöttek a színészek. Mintha csak néhány gyerek fogott volna össze, hogy a játszótéren – kihasználva annak adottságait – eljátszanak egy jól ismert mesét, és a színészek is élvezettel bújtak egyik szerepből a másikba az egyszerű kellékek segítségével. Kreativitásban nem volt hiány, hiszen a hullahopp karika miért ne lehetne ruha vagy éppen csizma, az ugrálókötél stóla vagy egy szimpla karika mézeskalács. Megdolgoztatta az előadás a nézők képzelőerejét is.

A Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című mesét Veres András szöveghűen írta át. A történet egyszerű. A király, mielőtt elindult volna a vásárba, megkérdezte három lányát, mit hozzon nekik. Mindenkinek volt kívánsága, de a legkisebbé teljesíthetetlen. Így csak két nagyobb lányának tudott vinni vásárfiát a király. Hazafelé viszont úgy beragadt hintója a sárba, hogy senki sem tudott rajta segíteni. Végül egy disznó szabadította ki, aki cserébe legkisebb lánya kezét kérte. A királynak nem volt mit tenni, szomorúan hozzáadta legkedvesebb leányát.

A disznó vitte is feleségét az ólba, s reggelre csoda történt.

Ott volt a szóló szőlő, a mosolygó alma és a csengő barack, s ezek kívánása által az átoktól megszabadult herceg. Veres András ezt fűszerezte némi humorral és utalással, melyek közül néhány inkább az idősebbeknek szólt. Volt ott minden. A hercegnők jellemet kaptak. A legidősebb agresszív lett, a középső álmodozó és feledékeny, míg a legkisebb lány talán a legérzelmesebb. A király minden lánya tulajdonságát birtokolta, de álmodozása volt a legszembetűnőbb. Egyszerűen képtelen volt megjegyezni legkisebb gyermeke kívánságát. A disznó jelleme volt a legösszetettebb, mert jellemfejlődés is mutatkozott. Határozott volt eleinte, s csak a saját bajára keresett megoldást, majd a hercegnőn megesett a szíve és el is engedte volna kedvességből. Túllépett a saját problémáján. Sok humort is társítottak az alkotók a visszataszító sertéshez méghozzá nagy öniróniával körítve. Tőle származtak azok az idézetek, melyekkel a gyerekek későbbi tanulmányaik során találkoznak, de a felnőtteknek gyöngyszemek voltak. A zene is itt csatlakozott be igazán, hiszen mi másra léphetne egy disznó a színpadra, mint az Egy kismalac gyermekdal dallamaira, s házasodási szándékainak hangoztatására is a Lakodalom van a mi utcánkban örökbecsűt idézte, ami viszont már inkább a felnőtteknek volt vicces. S ha már humor,

elképesztően szórakoztató volt a király segítségére igyekvő négy karakteres falusi: a pap, a bíró, a kocsmárosné és leghűbb vásárlója.

Muszáj megemlíteni az ötletes eszközhasználatot. Elég volt egy ugrókötél vagy labda a tökéletes illúzióhoz, s a nevetés garantált volt. Az egyszerűség győzött, és mindent vitt! A disznó megformálásánál is hasonló volt az eljárás, de egy kicsit bonyolultabban, így alakítva ki a jellegzetességeit.

Akadtak gyengeségek is az előadásban, de ezek nem vontak le az értékéből. A király sárba ragadására ötletes metafora volt a mókuskerék elakadása, de ez magyarázatra szorult több helyen is a nézőtér soraiban.

A mese ismerete nélkül jó darabig kérdéses volt a nézőknek, hogy mi is történt éppen.

Ismerve is elgondolkodtató volt. A szellemes tálalás nem bizonyult elégnek. Az előadás végén pedig hiányoztak a gyümölcsök: a szóló szőlő, a mosolygó alma és a csengő barack.

Visszakanyarodva a játszótérhez hozzá kell tenni, hogy bár az ötlet jó volt és az sporteszközök használat is, mégis sántított egy kicsit. Nem volt teljes az allegória. Ha már ezt választották, akkor lehetett volna erőteljesebb vagy éppen maradhatott volna valóban csak háttér. Ugyanis épp a sporteszközökkel használata vetett fel kérdéseket. A játszótér leleményes helyszín, mindenkinek vannak emlékei, és pontosan itt a probléma. A Vojtina játszóterén a mászóka, libikóka, (láthatatlan) csúszda és forgójáték mellett akadt

zsonglőrkellék, hullahopp karika, fitball és gyűrűhinta is.

Ráadásul a gyűrűk valóban csak díszletként funkcionáltak, ami Csollány Szilveszter, a gyűrűk ura hazájában kicsit meglepő. Arról nem is beszélve, hogy mackófelsőt viselt mindenki, ami azt a benyomást keltette, hogy inkább edzőterem volt a helyszín. A színház elhagyásakor nem egy szülő hiányolta gyermekei nevében a hercegnős ruhákat. A szórakozás és a tanulság viszont nem veszett el ezek között.