Debreceni nők! Csak semmi pánik, van élet 40 felett is!

---

Debrecen – Röviden összefoglalva ez az üzenet. Vicces történetekkel fűszerezve, belesűrítve két órába a puccos konyhától a görög tengerpartig. Kritika.

---

Van egy nő, aki már elmúlt 40 éves. A gyerekei kiröpültek, ketten maradtak a férjével. Érezhetné azt, hogy most jött el a pillanat, amikor ismét önmaga lehet, mert újra övé a világ, szabad, azt tehet, amit akar. Hiszen túl van már a fészekrakás, meg a gyerekszülés és -nevelés nehézségein, anyagilag is nagyjából helyrerázódtak, szóval mondhatná, hogy övé a pálya. Csak az a baj, hogy mégsem így van. Házasságuk kihűlt. A férje egy tapló, aki csak arra vágyik, hogy a vacsoráját kapja meg mindig ugyanabban az időben, és ha nem fogára való az étel, akkor közli, hogy „ez szar, és én nem eszek szart”. A gyerekei pedig, akik ugyan már elköltöztek, ha néha hazajönnek, mert nem is olyan könnyű az önálló élet, anyjukat elsősorban kiszolgáló robotnak tekintik. Ahogy a nagyszájú, és mindent mindenkinél jobban tudó szomszédasszony is csak azt nézi, hol törölheti bele a lábát. Ebből nagyon elege van ennek a nőnek, és most kivételesen a szerencse, meg az élet is mellé állt, mert úgy néz ki, kap egy szalmaszálat. A barátnőjétől, aki azt mondja, itt egy repülőjegy, utazzanak el két hétre Görögországba, lazítsanak, élvezzék a napot, pasizzanak be – szóval valósítsák meg titkos álmaikat.

Önök mit tennének? Elmennének? Vagy legyintenének, ugyan már, csoda legfeljebb mással történhet meg, velem soha? És hagynák a fenébe az egészet, mondván, ki főzi meg a vacsorát „apunak”, ki takarítja a lakást, meg különben is, mit szólnak a gyerekek, a szomszédok, mit szól a világ ehhez?

Ebben a darabban, a Shirley Valentine-ban az a jó, hogy köznapi dolgokról szól, csak éppen lazán, szórakoztatóan. Egy olyan életről, ami a miénk is lehetne. Lehet, hogy nincs beépített konyhánk, hogy a „szalmaszál” nekünk nem Görögország, hanem csak Balatonfüred, Sárospatak vagy a Tisza-tó vidéke, de a kérdések, hogy akkor most tényleg, ez az élet, és ennek örökké így kell-e maradnia, vagy lehet jobb is, azok bizony változatlanok és aktuálisak. nem csak 40 felett, azon innen is. Shirley, ez a szarkasztikus humorral megáldott angol háziasszony is rádöbben, hogy egy élete van, és azt nem kellene elszúrnia. Nem kellene az unalom, a megszokás szürke és dögletes mocsarába fulladnia. Persze, már nem kamasz, de azért még nem is öregasszony. Lehet, hogy vannak terhességi csíkjai, meg hurkái is, de ettől még biztos, hogy akad a világon nem egy férfi, aki úgy ahogy van, szexisnek fogja tartani – nem pedig kiszolgáló személyzetnek, mint élete párja.

A monodráma szó elég nyomasztóan hangzik, ezzel nézőket bevonzani nemigen lehetne a színházba manapság. De ha azt mondjuk, a Shirley Valentine egy zseniális stand up komédia, akkor már ezerszer jobb a helyzet. Shirley Valentine szerepében egy tehetséges, a debreceni nézők által is jól ismert színésznő brillíroz: Majzik Edit. Éveken át a Csokonai Színházban játszott (1992-től 2005-ig), aztán eltávozott, most pedig visszatért vendégként. Jó döntés volt rábízni ezt a szerepet. A magyar Majzik Edit pont annyi idős, pont annyira harsány, pont annyira gátlásos, annyira laza vagy hisztis, mint a brit Shirley Valentine. Könnyedén mozog a színpadon, nincsenek idétlen allűrjei, nem művészkedik, hanem életre kelt egy nőt. Sztorizik, főz, bort bont, ruhákat pakol a szekrénybe, szexis tangát vásárol vagy napfürdőzik a színen. S néha kinéz ránk, kiszól, bevon a történetbe egy-egy keresetlen félmondattal, gesztussal. Egyszerű díszletek között: egy konyhasziget elől (amiből pillanatok alatt szállodai- vagy napozóágy lehet), a háta mögött pedig egy jókora kivetítő, ami alkalmas arra is, hogy akár a görög tengerpart hangulatát is felvillantsa, meg arra is, hogy minden különösebb erőlködés nélkül rásegítsen a Shirley lelkében játszódó folyamatok megmutatásához. Egyedül van, de mégsem: vele vagyunk mi, nézők is. Olyan a szöveg és olyan Majzik Edit, hogy az első mondattól az utolsóig magára vonja és el sem engedi a figyelmünket. Ha ismerjük is a darabot, vagy az abból készült (1989-es) filmet, akkor is le vagyunk nyűgözve.

Itt szólunk: a Shirley Valentine nem egy feminista-darab. Nem csak nőknek való, akik csupa olyasmivel foglalkoznak, aminek a szintjére a férfiak nyilván nem fognak leereszkedni. Az egy (álmacsó) tévhit, hogy a nő legyen konyhatündér (a napi munka után persze), mert másra úgysem alkalmas, meg ha már olyan igényei vannak, lakkozza ki a körmét, és legyen boldog, ha tízévente kap egy új ruhadarabot, míg a bölcs férfiak meccsre járnak, lövöldözős filmeket néznek és a kocsmában osztják az észt egymásnak, miközben megoldják a világ meg a politika nagy problémáit (legalábbis elméletben). A Shirley Valentine egy férfi, Willy Russel műve, aki 1947-ben született és jó érzékkel vágott a női lélek feltérképezésébe. (A darab 1986-os, a híres filmváltozat 1989-es.) Úgy, hogy egyúttal el is lehessen adni. Tömegeknek. Mert úgy tud mély lenni, hogy ugyanakkor szórakoztató is. Röhögünk a nőkön, a férfiakon, magunkon. Meg néha el is érzékenyedünk talán, hogy tényleg, ennyire, de ennyire ilyenek is vagyunk mi?...

Éppen eltöprenghetünk azon, hogy nem túl idilli-e, nem a gagyi, a giccs határán van-e ez az egész. A görög utazással, a napfényes tengerparttal, a pikáns sztorival, a bevált élet feladása körüli tipródásssal. De igen. Ott van. Ahogy Hrabal és Menzel (Az én kis falum, a Szeszélyes nyár, a Hóvirágünnep, az Őfelsége pincére voltam), ahogy Nick Horny (Pop, csajok, satöbbi; Egy fiúról) vagy Richard Curtis (Igazából szerelem) világa is. Ott van, de még a közönségesen innen.

A rendező, Árkosi Árpád képes volt azon a határon tartani a színpadi történéseket – ne feledjük: egyetlen embert látunk végig! –, hogy ne érezzük sem unalmasnak, sem túlzónak Majzik Edit játékát. A zene (ami Árkosi Szabolcsé) ehhez valóban hozzá tud tenni. Pont annyira monoton és színes, mint egy konyhabútor a panelban vagy a kertvárosban. (A díszleteket és jelmezeket Kiss Beatrix, a koreográfiát Laczó Zsuzsa tervezte.) S ami szintén jól jött, hogy a szöveg nem lejárt lemez. Ma már egy 1986-os dialógust simán lehetne porosnak érezni (ahogy például Esterházy Péter egyes, születésükkor nagyon aktuális írásait is), mert pont olyan közel és távol vannak, mint a szülők és a gyerekek generációja egymástól. Sediánszky Nóra fordításának köszönhetően azonban a Shirley Valentine nagyon mai, nagyon friss, nagyon üde.

Nagy kár, hogy csak a stúdiószínházba fért be a beépített konyha Szent Johannájának sztorija, nem pedig a nagy bérletházakba.