Éhezni, harcolni és túlélni

---

Akár a Harry Potter-sorozatot is letaszíthatja trónjáról Az éhezők viadala, melynek tinédzser főszereplője is kimagaslik a mezőnyből. Bár a kihagyott ziccerek szembeötlők, a film sötét tónusa mindvégig megkapó.

---

Nem illik, de kukucskálni mindenki szeret. Tiltott gyümölcsöt ízlelgetünk, amikor leselkedünk valaki után, miközben tudjuk jól, a kényelmetlen helyzet lelkiismeret-furdalást, majd megbánást szül. Az ember alapvetően kíváncsi természetére apelláltak azok az amerikai televíziós producerek, akik a hetvenes évek elején elindították a mai valóságshow-k ősét, az „An American family” című tizenkét részes sorozatot. Valószínűleg azért robbant bombaként az ötlet, mert az „intézményesített” kukucskálásból kiiktatták a „kényelmetlen faktort”: lehetővé tették, hogy a „kukkolók” otthon, egy kényelmes fotelből lelkiismeret-furdalás nélkül követhessék nyomon a normális esetben zárt ajtók mögött zajló történéseket. Később a gondosan összeválogatott, egymástól nagyon eltérő karakterek és a bezártság hozott új izgalmakat a nézőknek, akiknek többségét – kimutatások szerint – épp a szokatlan szituáció szórakoztatja. No meg a „valóságosság”, az, hogy a szappanoperákkal ellentétben ez a műsortípus nem színészekre épül, hanem többnyire kameraidegen átlagemberekre, akik valóságosnak látszó élethelyzetekben próbálják megállni a helyüket.

A képletet egy amerikai írónő, Suzanne Collins írta át 2007 tájékán, akkor, amikor végső formába öntötte a The Hunger Games trilógia első darabját, melynek filmes adaptációját Gary Ross (Dave, Pleasantville) készítette el. A valóságosság látszatát kelti, valójában azonban többszörösen megcsavart fikció Az éhezők viadala, melyben kiszolgáltatottság és gonoszság feszülnek egymásnak valamikor a jövőben, Észak-Amerika romjain.

Az új birodalom fegyverekkel kivívott, törékeny egyensúlyáról hamar tudomást szerzünk. Kiderül, hogy a tizenkét körzetre osztott államot a dúsgazdag Kapitóliumból irányítják, ahol emberszerű lények élnek abból, amit a körzetekben robotolók megtermelnek. Sajnos az uralkodó osztály értékrendjét, szokását nem ismerjük meg a filmből, a Collins-Ross kettős ugyanis csak egyetlen vetületet tálal: bemutatja nekünk a legnagyobb sporteseményüknek számító versenyt, „Az éhezők viadalát”, ami a gladiátorjátékokhoz hasonló keretet ad a történetnek. Minden évben kisorsolnak egy-egy tinédzser fiút és lányt valamennyi körzetből, majd némi felkészítést követően beterelik őket egy minden részletében központilag kontrollált terepre. A cél: a túlélés. Főhőseink a szénbányászatból tengődő 12. körzet választottjai: Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence), valamint Peeta Mellark (Josh Hutcherson). Mire kettőt pisloghatnának, már röpíti is a vonat őket a Kapitóliumba, ahol többek közt ízelítőt kapnak abból, hogy mire számíthatnak. Közben a gazdag negyed lázban ég, a Messiás helyett a valóságshow vezetőjét várják remegve, akinek felbukkanásával végre izgalom költözik az életükbe. Mert mi is lehetne szórakoztatóbb, mint egymást gyilkoló gyerekeket nézni széles vásznon?

Collins legfőbb inspirációja Thészeusz története volt a görög mitológiából; az író Thészeusz alteregóját látja Katniss-ben, akit édesapja elvesztése után az élet már gyerekként megtanított arra, hogy határozottan, körültekintően kell cselekednie, ha meg akarja élni a holnapot. Collins sajátos valóságshow-t kreál: hétköznapi emberek helyett színészeket szerepeltet, a valóság szót pedig megcsúfolja azzal, hogy egy világégés utáni, cseppet sem természetes környezetbe helyezi a történetet. A hangsúlyokat épp a megfelelő helyre teszi és az akciót is a kellő mértékben adagolja. Leginkább mégis azért hagy nyomot a nézőben, mert kiélezett helyzetekben mutatja meg, hogy mi a segítség, az önzetlenség vagy az áldozatvállalás.