Éjjel-nappal fesztiváloztunk Debrecenben

---

Debrecen – Kidobták a vándorkutyát, megszületett Arany János, itt járt a halál és megnézhettük azt is, mi lett volna, ha... A Deszka idén is megmutatta: a kortárs dráma rólunk és nekünk szól.

---

Aki szokott néha Budapesten is színházba menni, megtapasztalhatta már, hogy vannak előadások, melyekre hónapokig nem tud jegyet venni. Az interneten sem, mert gyakorlatilag percek alatt elfogy az összes jegy egy-egy produkcióra. Az idei Deszkán ilyesmi tapasztalatokra is szert tehetett a közönség. Ami azt jelenti, hogy hatalmas volt az érdeklődés a fesztivál iránt.

Halász Judit A vándorkutyában (fotó: Dömölky Dániel)

A Deszka nem olyan, mint a Campus, nem úgy fesztivál, nem úgy kavarja fel a várost. Ám valóban van fesztiválhangulat ilyenkor Debrecenben, van nyüzsgés, jövés-menés, akit érdekel a színház, az irodalom, az valóban azt érezheti, itt nagyon erős válogatást kapunk abból, milyen a kortárs magyar dráma napjainkban.

Az idei menü közel harminc előadásból, tárlatmegnyitóból és egyéb szakmai programból állt össze. Ahogy megszoktuk, a hazai ízek is megjelentek a programban: a Csokonai Színház a Mintapinttyel és Az ifjú Mátyással, a Vojtina pedig a Pimpáré és Vak Varjúcskával mutatkozott be a debreceni illetve a szakmai közönségnek.

Idén több olyan darabot is láthattunk, melyek középpontjában a család, a családi viszonyok álltak. Férfi és nő, szülő és gyerek viharos vagy éppen lehetetlen kapcsolata.

A Deszkát a Rendezői változat indította el, melynek szerzője és rendezője egyaránt Znajkay Zsófia. A trió mindig sajátos felállás a színpadon – és nem csak a rockzenében. Mi hoz össze egy nőt és egy férfit? Vagy kettőt? Melyiket válassza? Azt, aki benne az anyját (is) látja? Vagy a másikat, aki talán nyersebb? Melyiket szeresse? Melyiket ne? S mi a fontosabb: a színház, a karrier, vagy a szerelem? S mi van, ha ennek a nőnek van egy ikertestvére? Erős mondatok, markáns, provokatív jelenetek váltják egymást ebben a produkcióban, melynek elemei nem állnak össze egy nagy, konkrét tablóvá.

Hasonlóan nyugtalanító az Eltűnő ingerek, melynél az író és a rendező szintén egy személy, itt Pass Andrea, a fesztivál díszvendége, aki sajátos látásmódjával meglepte a fesztivál közönségét. Ez sem könnyű darab, erős képekkel, jó zenével, kemény mondatokkal szőnyegbombázza a közönséget. Ám a víziók és a valóság elegye itt stabil, megrendítően szép egységet alkot – nem kis részben köszönhetően a debreceni származású Hajdu Szabolcs felkavaró játékának. Minden mozdulatát, gesztusát elhisszük: ahogy megéli a betegségét, az agyvérzést, ahogy vitázik a kamasz lányával, próbál talpon maradni a munkahelyén. Ismerős helyzetek, mondatok: otthon vagyunk ebben a világban, ahol néha csak pár nap az élet.

Megosztja a szakmát a Second life avagy Kétéletem, ám a közönség rajong érte. A Second life pazar játék a sorssal, az idővel, a szerepekkel, a lehetőséggel, a mi emberi lényegünkkel. Nincsenek igazi díszletei, jelmezei is alig, de hát a kocsmában, a kávézóban sem kell semmi kellék ahhoz, hogy meséljünk magunkról, másokról, elképzeljük, mi lenne, mi lett volna…

A Second life összetett, tele áttéttel, utalásokkal, ám mégis végtelenül szórakoztató utazás Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Ötvös András és Schruff Milán életébe. Vagy életeinek egyikébe, másikába.

Pass Andrea elhozta A vándorkutyát is Debrecenbe. Ő maga igaz élethazugságokként definiálta ezt a művét, mely három család életét tárja fel kíméletlen őszinteséggel. Férjek, feleségek, szeretők találkoznak egyetlen jól szerkesztett térben.

Alig akad jó ember köztük, a legjózanabbnak még a Halász Judit megformálta, egyébként demens nagymama tűnik.

Tőle viszont szeretne megszabadulni a lánya, azzal, hogy az otthonban, ahol közösség van, biztosan jobban érezné magát. Elfojtott indulatok, letagadott vágyak, nyers remények, lehetetlen élethelyzetek sorakoznak elénk. Darabosság, töredékesség, a képzelet és a valóság keveredése itt sem egy klasszikus drámát eredményez.

A szerdai nap a halálé volt Debrecenben. The End: a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház felkavaró előadással érkezett a Deszkára a határon túlról. A hatalmas bőröndfal előtt sétáló, vonuló, meg-megálló mezítlábas férfiak és nők torokszorító történeteket hoztak. Egy férfi arról mesélt, hogy a négyéves lányának nem mondta meg, mikor az édesanyja elhunyt. Csak elbújt, meg kell keresni, biztatta. S ha valaki mellédobja a szemetet az utcán, akkor is ott lesz, meg ha keresztet vetnek a játszótéren, akkor is. Egy nő az édesanyja alakját idézte fel, akivel nagy szegénységben éltek, s mégis olyan boldogok voltak. Aztán egy nap rákos lett, s a lánya azóta nem vágatta le a haját, hogy mindig ott legyen, ahol megérintette. Néha nevettünk, néha pedig elszomorodtunk ezt a szép játékot nézve, melynek a vége mi más is lehetett volna, mint hogy

kinyílt egy ajtó, vakító fehér fény áradt a túloldaláról – s aztán becsukódott végleg.

Döbrentei Sarolta, akinek a nevét a Kincsem vagy a Liza, a rókatündér dramaturgjaként is ismerhetjük, a Sára asszonnyal a 19. századba röpíti a nézőket. Egy végtelenül szegény, szerencsétlen falusi házaspár tragédiáját tárja elénk, akik már a hetedik gyermeküket temetik. Bár a környezet történelmi hangulatú, a Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciója mégis modern darab.

Vidnyánszky Attila rendezése nem csupán egy letűnt kort mutat meg, de azokat a kérdéseket is felteszi, melyek a ma emberét is foglalkoztathatják. Van-e Isten, és ha van, miért hagyja ezt a mérhetetlen szenvedést? Mit ér a hit? S miért történik velünk az, ami, és úgy, ahogy? A darab vége nem a Deszkán is gyakran tetten érhető zuhanás a semmibe. Oly sok szenvedés után itt végre megszületik egy gyermek, aki a keresztségben a János nevet kapja.

János, Arany János – talán kissé teátrálisan hangzik, de hát színházban vagyunk. Van remény, van katarzis.

A Deszka nem verseny, de magában bárki összerakhat listákat, mely előadások voltak a kedvencei. Ezek sorában valószínű, hogy sokaknál előkelő helyen áll a 10, a Radnóti Miklós Színház produkciója. Bár elsőre erősnek tűnhet a színlapon jelzett 210 perces időtartam, egyáltalán nem éreztük hosszúnak az előadást, röpült velünk az idő. Nagyon jó zene, erős színészi jelenlét, leleményes vizuális megoldások (például kézről kézre adott kamerák és hatalmas monitorokra kivetített képek) foglalták keretbe a játékot.

Székely Csaba kíméletlen, a tízparancsolat mentén gyakran vitriolos fekete humorral elmesélt mai történetei a végén összeálltak egy borzongató egésszé. Tényleg minden ott dől el, honnan jöttünk, milyen családból? És van esélyünk kimászni a gödörből? Tehetetlenség és lehetetlenség, balszerencse, rossz és jónak tűnő döntések, erkölcs és erkölcstelenség, bűn és bűnhődés: ilyen az ember. Megítélheti a néző a szereplőket? Mi jobbak vagyunk? Kin vagy min múlik ez? A 10 egyszerre képes szórakoztatni és székbe préselni a nézőket.

Az idei Deszkán is újra és újra visszatérő motívumok üzentek arról, mennyire nem egyszerű ez a világ. Nehezen értik meg egymást a szülők és a gyerekek, a nők és a férfiak. Nem mindig tudunk mit kezdeni egymással, arról például fogalmunk sincs, mi legyen az öregekkel. Kicsit filmszerű is a mai magyar dráma: általában nem bomlik felvonásokra, rendszerint egyben, 75-110 percben tálalják a játékot a társulatok. A zene jelenléte sok előadásban hangsúlyos, a történetek pedig gyakran szerteágazóak, egymásba folyik a valóság és a valóságon túli, a képzelet, az álom, a fantázia világa.

Debrecenben e néhány napon meggyőződhettünk róla: a kortárs dráma rólunk szól, nekünk, és sokszor értünk is.

A Deszka – mely az egyik legfontosabb színházi fesztiválnak számít – idén is teljesítette küldetését. Felpezsdítette, felborzolta a város napjait, és pazar kínálatával megmutatta, hogy van igény erre a fajta kultúrára. Sztárokat, sztárelőadásokat hozott ide, és közösségi mágnesként is funkcionált. Sikerében, gördülékenységében azoknak is nagy szerepe volt, akik a háttérben dolgoznak: a szervezőknek, a technikai és adminisztrációs területek rendszerint láthatatlan embereinek is kijár az elismerés.