„Én bárhol voltam, vágytam vissza Debrecenbe” 

---

Debrecen – Különleges ajándékot kapott a várostól a 83 éves László Ákos, aki meghatódott, amikor meglátta a hatalmas falfestményt.

---

László Ákos ismert, elismert szereplője a város művészeti életének. Jellegzetes alakja a városképnek is: hozzátartozik Debrecenhez ez a tehetséges, jó kezű grafikus. Az utóbbi évek sajátosan alakultak számára, hiszen 2020-as jubileumi tárlata alig nyílt meg (s nem is akármilyen nagy ünnepléssel!), kitört a világjárvány, ami mindenkit hazakergetett. Azért egy szép album megjelent az alkotásairól, és születésnapjáról is rendre megemlékeztek a barátok, a művész tisztelői. Idén már a 84. évébe lépett László Ákos, aki hamarosan különleges helyen jelenik meg a városban: a Gambrinusz közt lezáró épület hatalmas tűzfalán.

Amikor arról faggatom, milyen érzés volt meglátni a saját grafikáját ilyen hatalmas méretben, ilyen helyen, kicsit el is érzékenyült, s felidézett egy több éve megjelent szöveget, ami egy művészről szól, aki nagy kalapban, hosszú léptekkel járja a debreceni utcákat, s mindenkit ismer és mindenki ismeri. A házakat, az asszonyokat és a lovakat mindig is különlegesen nagy érzékkel örökítette meg a művész e szöveg szerint – ami arra inspirálta László Ákost, hogy örökítse meg grafikában ezt a művészt, azaz önmagát egy sajátos hangulatú portrét alkotva. 

- Hogy mit éreztem, amikor megláttam? Két nagy élményhez hasonlítható. Az egyik az volt, amikor

1997 nyarán Franciaországban készítettem egy nagy, 23-szor 3 méteres freskót, és pontosan azon a napon, június 26-án volt az avatója, mint amikor én ezt a debreceni falfestményt megláttam.

A másik szintén abban az évben történt, tehát ugyanúgy 26 évvel ezelőtt, amikor a Cívis Ház pályázatán első díjat kaptam. Akkor odajött hozzám Tóth Gábor, a Kartonpack cég vezérigazgatója, és arra biztatott, készítsek még néhány rajzot, mert szeretne ezekből összeállítani egy naptárt. Tulajdonképpen így indult el a Barangolás Csokonai városában sorozatom. Amikor készen lettem, elvittem Tóth Gáborhoz a rajzokat, amiből összeállítottuk a ’98-as naptárt. S amikor az első bekötött példányt Gábor megmutatta, akkor volt olyan katarktikus élményem, mint most.

De talán még egy hasonló élményt is említhetek. 1957-ben, amikor Kolozsváron felvételiztem, és a felvételi után ott én a Mátyás-házban harmadiknak láttam a nevem a grafikaszakon, akkor éreztem magam így.

Az idő mély kútjába tekintve sok minden eszébe villant László Ákosnak, aki három várossal jegyezte el magát: Nagyváradon töltötte gyermekkorát, Kolozsváron tanulta a szakmát, és Debrecen volt, ahol otthonra talált, ahova mindig boldogan érkezett meg. 

- Bevallom, ezt a nagy falfestményt látva kettős érzésem van. Nem gondoltam, hogy 2023 nyarán kapok egy ilyen ajándékot.

Én a várost ajándékoztam meg, a város pedig engem ezzel a lehetőséggel.

Debrecen olyan hely, amiről Ady azt írta: „ha elmegyek innen, minek vágyom vissza”. Én bárhol voltam, vágytam vissza Debrecenbe, valószínűleg ezért is kerestem és találtam ezt a verset. Szimbolikusan meg gesztusában is a képben ott van a nagy visszatérés. Bár a Kölcseyben a kiállításom megnyitóján három éve Kosztolányi versét szavaltam, a Hajnali részegséget, itt most Ady szavait éreztem pontosnak. 

Ahogy sorolja, Vékony Tamás, Puskás István, Szentei Tamás és Tamus István sokat tettek azért, hogy megszülessen ez a kép a tűzfalon. 

László Ákos azt is elárulja, hogy hétfőn egy különleges esemény lesz majd ott 10 órakor, de a részleteket nem bontja ki.

- Majd a helyszínen minden kiderül – mondja a tőle megszokott hangon. S hozzáteszi, talán nem véletlen ez a helyszín, hiszen sokat járt itt, szerette az antikváriumot, a baráti találkozásokat a Gambrinusz közben.