Ez van, ha a középkorú tanárok egymásba gabalyodnak

---

Debrecen – Szigorú magániskolában szövődik a legnagyobb, titkos szerelem. Olyan titkos, hogy a nézőnek sem mutatják meg. Kritika.

---

Egy romantikus vígjáték, romantika nélkül és középszerű poénokkal. Ez az „Apropó szerelem”, melyet ettől a héttől már a debreceniek is megnézhetnek az Apolló moziban. Kellemetlen véletlennek aligha lehet mondani, hogy a film két főszereplője Oscar-díjas színész. Juliette Binoche és Clive Owen a kisujjából kirázza az efféle karaktereket. Éppen ezért fájó, hogy a film nem több egy vasárnap délutáni, agyatlan családi szórakozástól. Amíg a háttérben duruzsol, még megdumálhatjuk, hogy mi volt a suliban. Megkeverhetjük a vacsinak valót, le ne égjen. Még lehet egy égőt is kicserélhetünk közben, ne maradunk le semmiről.

Az alap történet szerint Marcus, az irodalom zseni angol tanár, jó hírét próbálja visszatornázni eredeti állapotába miután alkoholizmusa némileg lerombolta azt. Eközben érkezik Dina Delsanto, ez a tehetséges festőművész, hogy szépművészetet tanítson a lurkóknak. A két pedagógus először a tanáriban fut össze, és Marcus cukkolására idióta játékba kezdenek. Melyik értékesebb: a szavak vagy a képek? Fred Schepisi rendező minden bizonnyal abban reménykedett a forgatókönyv lapozgatása közben, hogy a néző komplett idióta. Nyilván nem tudja, hogy a művészet, az alkotás ezerféle fajtáját nem lehet katonásan egymás mellé állítani, majd megvizsgálni tudományosan, hogy melyik ér többet. Egyáltalán milyen szempontok alapján? Önmagában persze ez egy aranyos civakodás is lehetett volna két középkorú pár között. De a történet előrehaladtával a tanárok kicsit szándékoltan bevonják a diákokat is. Ráadásul ugyanazt az egy kiemelt nagyjából tizenöt fős osztályt, akiket némileg egymás ellen is fordítva igyekeznek maguk mellé állítani. Borzalmas tanárképet adva így saját karaktereikről.

Azonos a két tanárban, hogy mind ketten lelkileg vagy testileg sérülten érkeznek a sztoriba. Marcust alkoholizmusa és fiával megromlott kapcsolata, Dinát egy izomsorvadással járó betegség tartja fogságban. Így az oktatás minősége gyakorlatilag személyes érzelmi viharaiknak és szeszélyeiknek van kitéve. Ha épp nem összezavarja a diákot az ilyesmi, akkor is félrevezetheti az objektivitás hiánya. Amikor kérdéseikre választ kapnak, azokat úgy kezelik, mint egy szentírást. „Hiszen a tanár úr megmondta!” Majd az órák túlnyomó többségében azt tapasztalják, hogy két makacs, egocentrikus ember rajtuk keresztül ütközteti nézeteit. Mindez a film szerint teljesen rendben van. A főszereplő Jack Marcus el is mondja: ő talán nem jó ember, de jó tanár. De ha nem halad a tanterv szerint, kaotikus és heroikus oktatásába leginkább csak saját aktuális intuícióit zsúfolja bele, akkor tulajdonképp egy rossz embertől tanulnak a diákok, de mégis jó tanári módszerekkel?

Binoche hasonló üres, jellemtelen karaktere két dolgot vonszol maga után az egész film alatt. Csípős, szarkasztikus humorát – amin ritkán lehet nevetni –, és a „teszek rá” stílust, ahogy a diákjaival bánik. Ezt bizonyította az egyik legsiralmasabb jelenet, ahol legtehetségesebb diákja sírva fordul hozzá segítségért, amiért egy osztálytársa már őrületbe kergeti az udvarlással. Dina ingerülten elküldi a lányt melegebb éghajlatra, mert jobb volna ha inkább az igazi művészetre koncentrálna. Tehát itt a pedagógus nem nevelő. A nevelés, és a valódi törődés luxus. Ebbe a képzelt magániskolába úgy kell a gyerekeknek nap mint nap eljárni, mintha munkahelyre vonulnának, ahol fejlődő személyiségüket a szőnyeg alá söpörve csak az a fontos, hogy a feladat lehetőleg száztíz százalékkal el legyen végezve.

Ez természetesen kevés szimpátiát vált ki a nézőből. No, de ha ilyen részletekre nem is figyelünk fel, azt mindenképp érezni fogjuk, hogy Clive Owen és Juliette Binoche között egy szemernyi kémia sincs. Amennyit a színészi tehetségükből ki lehetett préselni, az valóban ott is van. Megmosolyogtató és  kedvesen esetlen jelenetek is akadnak, ahol a pár egymásra talál. De sajnos szerelem az nincs. A két középkorú szereplő inkább csak azért jön össze mert már régen voltak az ellenkező nemmel, meg amúgy sem találnának már maguknak szingli párt, lehetőleg gyerek nélkül. A rigolyáit is el kell tudni viselni az illetőnek, úgyhogy magasak az elvárások. Megalkuvásnak tűnik inkább mint valódi szerelemnek. Sok helyen a film is nagyobbat nevet magán szereplői által, mint amennyire valójában vicces egy-egy jelenet.

De hogy mellette is szóljunk: nem igazán sikerült olyan filmet a mozivászonra álmodni tavaly, ami nem csak szórakoztatni akar, de kicsit tanít is. Az elhibázott mondatok mellett akadnak azért bőven mély és elgondolkodtató monológok is. A diákok film végi disputája is aranyosra sikeredett, ahol mind a két művészetet oktató tanárt megvédik. Az is kellemes meglepetés lehet, hogy végre semmi életszerűtlen helyzet nem alakul ki a cselekmény közben, amivel agresszív módon akarna szórakoztatni a film, és végre nem mindent a látványra alapoztak a készítők. Összességében ha nőként férfitársunkkal nézzük meg a filmet, ő biztosan örülni fog a választásnak, mert egyáltalán nem lett szirupos az Apropó szerelem.

A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta. Ön is megnézheti: január 14-ig 20 órától. Apolló mozi, Miklós u. 1.
 Tel.: +36 (52) 417-847, e-mail: info@fonixinfo.hu. A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 
2D csoportos (20 fő felett) – 660 Ft, 
2D gyermek/diák – 760 Ft
 2D – 860 Ft

 3D csoportos (20 fő felett) – 890 Ft
 3D gyermek/diák – 990 Ft, 
3D – 1090 Ft