Ezek a debreceni énekesek már holnap mennének a színpadra

---

Debrecen – A színházban most nem énekelhetnek, de a lakótelepi szerenádokon igen. Törő Ildikóval, Donkó Imrével és Udvarhelyi Péterrel beszélgettünk.

---

Március 11-én, a színházak bezárása napján még mindannyian az esti Csárdáskirálynőre készültek, s nem fogadták könnyen, hogy aznap este már nem léphetnek színpadra. Némi karanténra hangolódás után ma azt mondják, többet dolgoznak, mint a normál hétköznapokban. Ők hárman a Csokonai Színház azon énekkari tagjai, akik hetente két szerenádot adnak a debrecenieknek. A Csokonai szerenádokkal hétről-hétre járják a város lakótelepeit népszerű operettslágerekkel. Már várják őket, sőt példájukat egyre több színház követi.

Dehir.hu: Hogyan fogadták a hírt, hogy bizonytalan ideig nem léphetnek színpadra?

Donkó Imre: Aznap, március 11-én, délután edzeni mentem, és amikor hazaértem, jött az üzenet, hogy este már nem kell mennem a színházba. Tétlenül álltam, mert elterveztem a napom és nem lett vége. Tudtam azt is, hogy ez nem csak arra a napra szól, hanem beláthatatlan ideig nem tudjuk majd, hogy mi fog történni. Áll ugyan a színház, de nem fogadhat nézőket. A rossz forgatókönyv is eszünkbe jutott, az a lehetőség, hogy most megválunk egymástól határozatlan ideig, de Péter (Gemza Péter, a Csokonai Színház igazgatója- a szerk.) hamar reagált, hogy ilyesmiről szó sincs: mindenki otthoni munkát kap és a szabályokat betartva végezzük a dolgainkat.

Udvarhelyi Péter: Épp kint voltam a kertemben, kapáltam, ástam. Négy körül végeztem, indultam volna haza, s arra gondoltam, épp elég időm lesz, hogy hangolódjak a Csárdáskirálynőre, amikor jött a telefon, hogy maradhatok nyugodtan, kapálhatok még két sort. Ráérek. Nem volt bennem harag, inkább

az igazságérzetem háborgott, mert sok munka volt az operettel, szerepeink vannak benne, és most, amikor a színház ritmusa úgy hozná, hogy jön a jutalom, a munka gyümölcse, igazságtalannak tartottam a sorstól a történteket.

Talán önzőség, de az első reakcióm a bosszúság volt, hogy nem tudjuk megcsinálni, amire készültünk.

Törő Ildikó: Én éppen Hajdúböszörményben szolfézs órát tartottam a gyerekeknek. Szünetben arról beszéltünk az énekkaros lányokkal, hogy az esti előadás előtt minimum egy órával hamarabb bent kellene lennünk, és beosztani, hogy a fodrásztárba ki mikor megy. Ígértem, hogy nagyon fogok sietni. Aznap tudatosult bennem, hogy a vírushelyzet komoly dolog. Láttam a fertőtlenítőt a gyerekeknél, de magamban kicsit mosolyogtam rajta, hogy talán nem kell ezt ennyire komolyan venni. Amikor jött a többiek üzenete az női karból, hogy Ildi, ne rohanj, nem lesz előadás, akkor megijedtem egy kicsit.

Dehir.hu: Hogyan telnek a napjaik azóta?

UP.: Bevallom, én rácsodálkoztam az emberekre, a debreceniekre, mert eddig a magyaros virtust láttam: ha autómentes nap volt, mindenki autóval ment, mondván, ha a többiek otthon maradnak, én majd átvágok a városon. Általában autómentes napon volt a legnagyobb dugó. Most épp az ellenkezője történt. Miután pánikból „lerabolták a boltokat”, borzasztó fegyelmezett lett a város. Örök dilemma, hogy hol nagyobb az erkölcs, ahol több a rendőr vagy több a pap? Elvileg ott kellene, ahol több a pap, mert ott a saját mércéd szerint korlátozod magad, aszerint, mit tartasz jónak és mit nem. Valami ilyesmi működhetett. Rám is hatott ez a felelősségteljes viselkedés, mert mindannyiunk szüleinek egészségéről van szó, minket is várnak a családi ebédnél és van kockázati tényező. Ne én legyek a felelős azért, ha történik valami visszafordíthatatlan. Szép volt, ahogy reagáltak az emberek, mert közösségi szellemből, összetartással tették.  

Dehir.hu: Az online tanítással kapcsolatban mik a tapasztalatai? Földesen tanít fafúvósokat.

UP.: Nagyon lelkes vagyok, a gyerekek is azok, de nagyon nehéz. Kapcsolatot tartani elektronikus úton, átvinni valamit, ami normál esetben másfél méteres távolságon belül szokott történni, nem egyszerű. Áthidaló megoldásnak jó, jobb, mintha elengedtük volna őket teljesen. És persze szép számmal vannak színházas itthoni munkák: többek között Trianon 100. évfordulójára készülünk. Eredetileg ez egy nagyszabású összművészeti produkció lett volna Papp István színész kollégánk vezetésével. Ebben a saját énekkari részünk alkalomhoz illő, minél lelkiismeretesebb megvalósítására törekedtünk.

TI.: Én is tanítok, de online nem tudok, mert egyrészt csoportos óráim vannak, másrészt több család nem rendelkezik a szükséges digitális eszközökkel.

Azt a megoldást választottuk, hogy postán küldjük ki a feladatokat. Az a tapasztalatom, hogy a szülők jó szándékúan állnak ehhez a lehetőséghez, én pedig a könnyebb érthetőség miatt hanganyagokat is készítettem a gyerekeknek.

Kaptunk home office-feladatokat. Nem könnyű operakórus anyagokat, musical részleteket tanulni.  Most rögzítjük a hangunkat – jobb híján a telefonunkkal, s így továbbítjuk a karigazgatónknak, Gyülvészi Péternek.

D.I.: A kényszerszünet legelején még bírtam a színház nélkül, de nyüzsgőbb alkat vagyok, csupán egy hétig ment. Aztán kinyomtattam egy papírt a nevemmel, elérhetőségeimmel és kiragasztottam a lépcsőház falára, ha bárkinek segítségre van szüksége, ha vásárolni kell, gyógyszert kell kiváltani, én szívesen segítek. Mai napig egyetlen kérést sem kaptam, egyetlen reflexiót, be sem kopogtak. Bizalmatlanságból, vagy mert szükségük van arra, hogy kimozduljanak otthonról, vagy épp a kettő együtt, nem tudom. Majd egyszer csak jött velem szembe egy kiírás, hogy a szociális szférában önkéntes ebédkihordókat keresnek. Megváltás volt. Felveszem az ebédet és címlista alapján elviszem pár helyre. Tudok segíteni egy kicsit. Azóta is csinálom a színházi otthoni munka mellett. A karigazgató rendszeresen ad ki megtanulandó karrészleteket, s most már a trianoni döntés 100. évfordulójának díszmegemlékezésére készülünk. Az anyagot otthon mindenki megtanulja, a szólamot fel kell énekelni, majd az óvintézkedések betartása mellett a színház nagyszínpadán ebből felvétel fog készülni, amit a megfelelő időben közre ad majd a színház. Emellett egyéni korrepetíciókat is tartunk.

Dehir.hu: Művészek, tehát nem kérdés, hogy hiányzik az életükből a direkt visszajelzés, a nézők reakciója, szeretete. Az, amiből lelkileg töltekezni lehet a színpadon.

DI.: Ebben elképesztően sokat segítettek a Csokonai szerenádok. Minden héten van egy pici visszajelzés, hogy hiányzunk a nézőknek. Még ha nem is konkrétan mi heten, hanem maga az élmény. A szerenádok rendszerességet is adnak, emlékeztetnek arra, vírushelyzet ide vagy oda, a művészet nem állt meg. Valós, létező dolog és az igény is valós. Legutóbb is nagy sikerünk volt.

UP.: Valóban kell az önigazolás, mindenki vágyik arra, hogy érezze, jól csinál valamit. Az éneklés, a szerenád a hivatásunk, a szerelmünk, de én több oldalról is kapok mostanában ilyen jellegű visszaigazolást. Tavaly vettem egy kis kertet, amivel együtt jár egy klasszikus, Kádár-korszakbeli életérzés, csak Trabant nélkül. Ott kidolgozom magam. Csodálatos, de ha csak ezt csinálnám, lehet, hogy belefáradnék. Segítek a szülőknek, úgyhogy az online tanítást, a színházi otthoni munkát is beleszámítva a karantén idején többet dolgozok, mint korábban bármikor. És sokfélét. Sokfélének sokféle jó visszajelzése van.

TI.: Az énekkaros lányokkal csináltunk egy „Süssünk kovásszal” Facebook-csoportot, és igazi műremekek készültek. Van, aki teásdobozt készít, van, aki fest, van, aki hímez, varr vagyis a művészi vonal ide terelődik. Így igyekszünk sikerélményhez jutni.

Dehir.hu: Mit gondolnak, mikor léphetnek be úgy a színházba, hogy már előadásra érkeznek?  

D.I.: Én akár már holnap mennék, de a realitás inkább azt mutatja, hogy a színházakban csak a szigorítások enyhítésének utolsó szakaszában indulhat be az élet. Bármennyire is a mi szerelmünk, bármennyire akarjuk a mihamarabbi visszatérést,

először a gazdaságnak, oktatásnak, kereskedelemnek és a kényszerpihenőn lévő vállalkozásoknak kell beindulnia.

Ráadásul a Csokonai Színház felújítás előtt áll.

UP.: Nagyon remélem, hogy egy-két dolog megváltozik. Például nem tülekedünk majd a boltokban, vagy a vonatra úgy tudunk felszállni, hogy nem a bőrönddel kell igazgatni a többieket. A színházban sok ember van egymás mellett zárt légtérben. Ez valószínűleg pszichésen egy ideig nyomni fogja az embereket. Mégis azt gondolom, ha holnapután azt mondanák, hogy biztonságosan lehet utazni, van megoldást jelentő gyógyszer, gyógymód, ami megvéd bennünket, akkor az emberek őrült módon utaznának. Ha valami nincs, hiányérzet alakul ki, vágyunk rá és azért, hogy megkapjuk, még kockáztatni is hajlandóak vagyunk. Ha valaki azt mondja, hogy tudunk rád vigyázni és ez nem egy morte fatale, akkor jönni fognak az emberek a színházba. Nehéz otthon ülni, korlátozva lenni a szabadságérzetünkben. Én optimista vagyok, gyorsan visszajön majd a rendes kerékvágásba az élet.

TI.: Aki a színpadon áll majd, nagyon fog örülni, de nem mindenki fogja biztonságosnak érezni, még jó ideig. Valószínűleg megfertőződünk előbb-utóbb mindannyian, amit talán észre sem veszünk. 

Nagyon optimista gondolkodással abban bízom, hogy a nyár megoldja az egész vírus helyzetet! Járunk műsort adni a nagyobb lakótelepekre.

Bennem volt félsz is a szerenád-koncertek elején, hogy épp az ellenkező lesz a fogadtatásunk. Mentem az autómmal az üres utcákon és arra gondoltam, mi lesz, ha nekünk is azt mondják: menjetek haza. Ám amikor láttam, hogy egyre többen jelennek meg mosolyogva az ablakokban és jönnek ki az erkélyekre, készülnek ránk, akkor megnyugodtam, hogy ezzel segítünk és jót teszünk.

Dehir.hu: A szerenádokon azt láttuk, hogy a színpadi reflexek működnek, nagyon erősek. Ölelnék egymást a dalok közben, a páros táncokra nyilván nincs lehetőség, de a láb indul…

TI.: Igen, a fiúk ölelnének, de mi is bújnánk. Pedig átgondoltuk, kitaláltuk, hogy működhet a koreográfia, de nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni a régóta berögzült mozdulatokat.

DI.: Ahogy telnek a koncertek, tudatosabban megy.

Dehir.hu: A mindennapokban nem hiányzik az éneklés?

UP.: Nálam nem mindig tudatosul, de állítólag a lépcsőházban énekelek. Ha jó kedvem van, az hamar kiderül, mert nyomokban akusztikus elemeket tartalmaz.

DI.: Mindig megy fejben a műsor. Olyanok vagyunk, mint egy MP3 lejátszó. Megnyomják a gombot és indul a zene.

A legérdekesebb színpadi élményeim egyike, amikor félelem önt el, hogy nem tudom a szöveget, de a „szám” tudja, mondja, s az egész csak utólag tudatosul.

UP.: Ha hajnalban, félálomban megy a zene a fejben és ha akkor nem jön a szöveg, akkor biztos nem alszol tovább. Az garantált ébredés.

TI.: Most nem a színpadon vagy a karteremben és nem is csak a zuhanyzóban éneklek. A konyhában, a kertben, a kocsiban… de más, nagyon más.