Fogatlan vadállatok – nem Stone-nak való vidék

---

Tisztelgés kollégák előtt, félreértelmezett bestseller vagy csak egy rosszul sikerült B-kategóriás mozi? Ilyenek a vadállatok vagy egyszerűen csak állattá válunk szorított helyzetben? Oliver Stone új filmet forgatott. Bár ne tette volna. Legalábbis ne így.

---

Ha egy emberből előbújik a rossz énje, és úgy nyúl fegyver után, mint mások a távkapcsolóért, érthető, hogy nem jön zavarba, ha lőni kell. Évezredek óta bennünk van a vadászösztön, és sajnos hajlam a háborúskodásra. Mégis szinte hihetetlen, ha egy addig szépléleknek megismert embertársunk egyik pillanatról a másikra nemhogy kézbe veszi a fegyvert, de még pontosan is tüzel. Ilyen csak a moziban van! Persze, naná. De egy-egy filmre nyilván azzal a várakozással ülünk be, hogy a valóság pergő-mozgó képi lenyomatát látjuk viszont, aztán – ha sikerül – beleképzeljük magunkat a történetbe. Ha ez így van, akkor még sincs minden rendben Oliver Stone legújabb alkotásával…

Hogy mi a baj, rögtön elmagyarázzuk. Egyik nyáron Amerikában élő barátunkkal elmentünk lőni. Azt tudni kell, hogy az USA-ban ha valaki nagykorú, van rá pénze és tagságija, szinte minden városban talál egy fegyverboltot, ahol kap fegyvert, (éles) lőszert, és helyben beterpeszkedhet egy lőállásba. Nos, kézbe vettünk néhány pisztolyt és tucatnyi lőszert, majd célozgattuk a lőlapot. Nagy volt a zaj, a lőporfüst, és kifejezetten zavaró, hogy a mellettünk lévő lőállásokban számunkra idegen emberek szintén lövöldözgettek. Egyetlen pozitívuma volt a délutánnak, barátunk a végén megállapította, hogy spóroltunk neki néhány ezer dollárt. Mert bár tervezte, mégsem vesz fegyvert, mert igazából nem túl felemelő érzés meghúzni azt a bizonyos ravaszt.

A fenti történet azért kívánkozott ide, mert Stone mester két főszereplője is szinte a „semmiből” válik mesterlövésszé. Nem okoz problémát a buddhista, galamblelkű Bennek (Aaron Taylor-Johnson) és a szőke Opheliának (Blake Lively) lőgyakorlatot tartani a mexikói drogkartellel való küzdelemben. Hogy aztán a jó győz a rossz ellen, vagy éppen fordítva? Nem vagyunk biztosak benne, mert a végén azért elgondolkodhatunk azon, hogy kik is az igazi Vadállatok.

Savages, azaz vademberek, barbárok, kegyetlenek (akármelyik jelentését nézzük a szónak) címet viseli Oliver Stone új filmje. Persze elfogadható a „hivatalos” Vadállatok filmcím is, hiszen valójában így is visszaadható, ahogy az Oscar-díjas direktor láttatni akarja karaktereit. A baj az, hogy a mi kis „vadjaink” valójában gyenge utánzatai azoknak, akiket azért ilyen minőségükben már utunkba sodort a filmtörténelem (mondjuk Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger vagy Al Pacino és Robert De Niro). Pedig az alapanyag, Don Winslow: Ki számít barbárnak? című műve nem csak bestsellernek, hanem kifejezetten jó regénynek bizonyult. Stone viszont – sajnos – rossz „menüt” főzött belőle.

Az alap sztori röviden: van két jó cimbora, a pacifista és lelkis Ben, illetve az Irakot és Afganisztánt megjárt keménykötésű és brutális Chon, akik a világ legjobb cannabisát termelik. Dél-Kaliforniában, pontosabban Laguna Beach-en élnek meglehetősen nagy luxusban, egyértelműen ők a marihuána-termesztés Mark Zuckerbergjei. Megismerkednek a tengerparton és örök barátságot kötnek, majd jönnek szembe velünk a fövenyen, mint Jim Morrison és Ray Manzarek (The Doors, 1991) Stone kultikus filmjében. (Persze a mester mintha nem csak saját korábbi, hanem mások filmes ötleteit is átemelte volna, de erről majd később.) Van egy közös csajuk, Ophelia (rövidítve O), akin barátságosan megosztoznak (ezt alátámasztandó láthatjuk egy-egy jelenetben, hogy „nagy O” milyen remekül érzi magát az ágyban a különböző stílusban „bizonyító” urakkal). Szóval megy a kábszerüzlet, jó a csaj, drága a luxus vityilló és az autók – bejött az élet! Mígnem bejelentkezik a mexikói drogcsalád egy kis együttműködésre. Ehhez nem fűlik a srácok foga: „Mi más minőség vagyunk, nem tescós cuccot árulunk” – fordították szellemesen „magyarra” az USA legnagyobb bolthálózatát, a Walmartot. Ez hát a baj, a Baja kartellnek jó cucc kell a további gazdagodáshoz.

Mivel tárgyalásokkal nem jutnak dűlőre, élesedik a helyzet. Az édes hármas lelépne Ázsiába, de O nem tud kilépni plázacica mivoltából, elmegy még vásárolgatni egy kicsit. Erre jönnek Bajáék „kertészei”, és – nyomatékot adva együttműködési vágyuknak – elrabolják a nem túl bonyolultan működő szőkét. Ha harc, hát legyen harc! – véli az exkatona Chon, és elkezdik összegyűjteni a kért váltságdíjat. De mivel ez nem megy könnyen, rájönnek, hogy van más megoldás is: elhurcolják a drogcég vezetőjének (Salma Hayek) éppen Laguna Beach környékén tanuló lányát, oszt nosza Salma (pontosabban Elena), erre varrjál gombot, ha kell a lányod, add vissza a nőnket!

A történet nagyjából ennyire „összetett”, a végén drámai túszcserés próbálkozással, és jöhet a mester stáblistája, majd popcornos- és colás-flakonok közül a tápászkodás. Elővehetnénk a „szótárból” a filmben egyébként gyakran használt angol négybetűs magyar megfelelőjét, amivel jól érzékeltetnénk, hogy Oliver Stone hogyan át- vagy ki-négybetűzött velünk. A francia-kisasszonyoknál oktatott stílusban azonban inkább úgy fogalmaznánk, hogy valószínűleg nem ez az Oscar-díjas rendező legjobb filmje. Maradjunk annyiban, hogy egy pörgetős, nem túlzottan fantáziadús, ennélfogva könnyen érthető akciófilmet kaptunk. De nem ezt vártuk, különösen nem a négy oscaros Szakasz (1986), a szintén oscaros Született július 4-én (1989), az Ég és föld (1993), a Született gyilkosok (1994) és a The Doors (1991) - hogy a legnagyobbakat említsük - direktorától. Igaz, az életpályát hűséggel nyomon követők tanúi lehettek a mester „leépülésének”, hiszen a Nagy Sándor, a hódító (2004) vagy a World Trade Center (2006) már előjelei eme késői darab sajnálatos minőségének.

A Vadállatokban egyszerűen nincsenek igazi karakterek. Van azonban benne egy sor „áthallás” mások alkotásaiból. Ha ez utóbbit elfogadjuk, nem lehet csodálkozni az első tételmondaton, mert akkor a szereplők legyenek mondjuk másodlagosak (Tarantino), cselekedeteik meg itt-ott meghökkentőek. Ben és Chon fazonja kábé annyi, mint valójában elképzelünk két beach-boyt (az igazi hús-vér mexikói gengszter figura, Benicio Del Toro egy helyütt így is nevezi őket), az álomnő szerepét magára öltő O valójában annyira nem is jő nő, míg Elena – kinézete alapján – inkább jöhetett volna egy vígoperából, mint a véres-drogháborús Mexikóból. A Salma Hayekre erőltetett erős latin akcentus (megnéztük, és valójában nem így beszél angolul!) pedig egyenesen röhejes és idegesítő. Egyetlen jó mondatot adott szájába a forgatókönyv, amikor a nála raboskodó O-t meghívja vacsorára: „ Ezek a fiúk valójában egymást szeretik, nem téged. Ha nem így lenne, nem osztoznának rajtad”.  Két üde szereplőnk azért akadt: a már említett Benicio Del Toro remekül hozza a rosszarcú rosszfiút, illetve John Travolta a korrupt ügynököt – nála is akad egy jó örökbecsű beszólás: „Én megfogadom a magam jó tanácsát”.

Említettük már, hogy bizony itt-ott áthallások és áttünések kerülnek elő más(ok) filmjeiből. A leszámolós-túszcserés vége képsort láttuk már megannyi western-filmben. Aztán – ha már a végénél járunk – a kettős befejezést megcsinálta nemrégiben Martin Scorsese (A Viharsziget, 2010), ráadásul sokkalta jobban! Nem mehetünk el az alapból „tarantínós”, de leginkább Kill Bill-es megoldások mellett sem. A végére próbál erős fordulatot csempészni a rendező, de hol van ez mondjuk David Fincher The Game (Játsz/ma, 1997) című klasszikusának megdöbbentő csavarjától? Mint ahogy a „rossz fiúk az amerikai déli határnál” kérdéskört is jobban dolgozták fel a Coen testvérek a Nem vénnek való vidék (2007) című remekműben.

A Vadállatok legnagyobb erénye, hogy felirattal került a mozikba. Ezzel nem rontották el béna szinkronokkal az eredeti hangokat és hangulatot, illetve élvezhettük a feliratozásból óhatatlanul kimaradó, manapság az USA-ban nagyon leegyszerűsített, de pörgős angol nyelvet. De a film legnagyobb problémája is itt magasodik előttünk: vajon mi a fenéért rombolja tovább nimbuszát ilyen gyenge akciófilmmel Stone? Hiszen ebben az üldözős-kiszabadítós-lövöldözős kategóriában mostanság készült néhány igen kiváló darab. Ez sajnos nem az. És ha valaki arra számított, hogy a rendező neve majd becsalja a pláza-mozikba a népet, az tévedett: szombat esti nyolcórás főidőben jó ha negyvenen ücsörögtünk a nagyteremben. Semmi kétség: ha úgy fél év múlva megjelenik DVD-n a film, nem kell sokat várni, hogy a kezdeti néhányezres árból rövid időn belül kilencszáz forintos – „teszkós” -tucatáru legyen.

Széles Tamás írása