Hamar befogadta Debrecen a Görögországban született szobrászt

---

Debrecen – A Honvéd utcán lakott, műterme a Mester utcán volt. „A szobrait szemlélve kicsit olyan mintha itt lenne velem.” Hondromatidisz Rigaszról mesél a lánya. Interjú.

---

Görögországban született, de a polgárháború idején, 1948-ban Magyarországra került. Hatéves volt akkor, és nem is tért vissza szülőhazájába csak jóval később, 1981-ben. Akkor már házas volt, és hat esztendeje debreceni lakos. A Honvéd utcán lakott, a műterme onnan egy ugrásnyira, a Mester utcán várta. Sokan ismerték a szobrászt, aki 1996 januárjában hunyt el. Alkotásaiból a Bényi Galériában nyílik tárlat november 3-án. A Visszatekintés című kiállításról és Hondromatidisz Rigaszról lányával, Chondromatidou Barbarával beszélgettünk.

Dehir: Nem pont ugyanaz a nevük, legalábbis első pillantásra. Miért?

Chondromatidou Barbara: Görögországban egyes vezetéknevek -disz vagy -du végződést kapnak, attól függően, hogy nő vagy férfi az illető. Az édesapám a neve magyarosítva van, hogy könnyebben olvasható legyen. Én mióta festek, szeretem helyesen használni a nevemet a görög hagyományokat tiszteletben tartva, és a helyes latin átírását figyelembe véve. Van néhány grafika apukámtól is egyébként, ahol Chondromatidis névvel van aláírva.

Dehir: Természetes, hogy a szobrász apának festő legyen a lánya? 

Chondromatidou Barbara: Szerintem nem egyértelmű hogy egy művész szülőnek alkotó lesz a gyermeke. Például a nővérem, Kriszti sem foglalkozik a képzőművészettel, ellenben én a festészet felé fordultam, talán örököltem valamit édesapámtól… Apukám nem tanított engem rajzolni, de mivel műalkotások között nőttem fel, ezért lehet, hogy hatással voltak rám a tudat alatt.

Dehir: Mit jelentett gyermekként egy művész családjában élni? 

Chondromatidou Barbara: A gyermekkoromat szerettem, de azért volt, amikor nehézségekkel is szembe kellett nézni. Emlékszem egy olyan télre, mikor a hűtőszekrényben csak zsír, tej és párizsi volt. Amikor viszont nagyobb megrendelést kapott apukám, akkor könnyebben tudtunk megélni. Sokat dolgozott ő is, és édesanyám is, aki szintén görög szülőktől származik: ő Csehországban született és nevelkedett, aztán Magyarországra került, és itt ismerkedtek meg. 

Dehir: Milyennek látta a szobrász apát?

Chondromatidou Barbara: Mindig tiszteltem a munkássága miatt, becsületes és jó embernek láttam. Ugyanakkor tudom, hogy lobbanékony, szenvedélyes ember is volt, aki olykor-olykor humorizált is. Bár nem itt született, de jól beszélt magyarul, a Képzőművészeti Egyetemet másképp nem is tudta volna elvégezni. Viszont halála után hallottam olyat is másoktól, hogy kicsit törte a magyart, bár nekem akkor ez nem tűnt fel. 

Dehir: Hondromatidisz Rigasz élete nagy részét Magyarországon töltötte, s több mint két évtizedet Debrecenben. Nem hiányoztak neki a hegyek, a szigetek és a tenger? 

Chondromatidou Barbara: Természetesen hiányzott neki a szülőföld, de a munkája és a barátai idekötötték, itt eresztett gyökeret. Emlékszem, mesélte, hogy amikor a görög polgárháború idején Magyarországra került a többi görög gyermekkel Tótkomlósra, és szétosztották őket a magyar családok között, akkor nem értette, mi történik vele, az elején azt hitte, hogy elrabolták. Aztán másnap összetalálkozott a bátyával és a nővérével, akik megnyugtatták, hogy csak ideiglenesen elszállásolták őket.

Dehir: Debrecen mennyire fogadta el? 

Chondromatidou Barbara: Elég hamar. 1975-ben érkeztek anyukámmal és a nővéremmel Debrecenbe, és 1977-ben már fel is kérték Borsos József köztéri szobrának a megalkotására. Bohém ember volt, aki a Képzőművészeti Egyetemen jó barátságot kötött Gyurcsek Ferenc és Kő Pál szobrászművészekkel. Mikor Debrecenbe került az itteni művészvilág meghatározó személyiségeivel is hamar jó viszonyt tudott kialakítani. Jóban volt Láng Eszterrel és férjével, Torok Sándorral, Burai Istvánnal, Móré Mihállyal, Józsa Jánossal, de Kóti Árpáddal, vagy Kovács András építészmérnökkel, a volt Debreceni Építő Ipari Vállalat igazgatójával és Gere Mihály építészmérnökkel is. A temetésén is egy művészbarátja, László Ákos mondott beszédet.

Dehir: „Egy-egy zárt, önálló világ minden munkája, valaminek az összegzése, ami szavakkal nehezen elmondható, belülről sugárzik. Alakjainak méltósága van és szépsége, a szó legnemesebb értelmében.” Láng Eszter írta ezt az alkotásaitól. 

Chondromatidou Barbara: Számomra apám alkotásai az emberi lét drámai igazságát fedik fel, az emberi méltóság tiszteletét és szabadságszeretetét.

Dehir: Debrecenben, illetve a környéken több szobra is áll. Jártunkban-keltünkben merre találkozhatunk velük?

Chondromatidou Barbara: Viszonylag sok munkája látható a városban. A teljesség igénye nélkül említem, hogy Borsos József mellszobra ott áll a vénkerti villa előtt, a Testvérek című, tardosi vörös márvány szobra a Petőfi téri házasságkötő terem előtt. A Nagyerdei Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán található a Kenézy-dombormű, s ott a Várandós szobrának patinázott gipsz változatra is. A Medgyessy sétányon álló, II. világháborús emlékművet is édesapám restaurálta 1980-körül, még mielőtt sárgás színre festették. A szobor tetején lévő korona is az ő alkotása. Természetesen nem csak Debrecenben, hanem szerte az országban, többfelé láthatók a munkái.

Dehir: Mit gondol, milyen örökséget hagyott ránk Hondromatidisz Rigasz?

Chondromatidou Barbara: Ha a szobrait nézem, látom, hogy megjeleníti az emberi életet már a fogantatástól kezdve. Alkotásain ott a gyermek ragaszkodása az anyához, de a szenvedés és a szabadságért való küzdelem is, amit Angela Davis portréja testesít meg. Az sem túlzás, ha azt érezzük, hogy a méltóság és a béke szeretetét hagyta ránk. Nagyon hiányzik nekem az édesapám, aki január 1-én született, és most lenne 80 éves, de a szobrait szemlélve kicsit olyan mintha itt lenne velem. Az önarcképe, amit megfestett sokszor változik a szememben, szinte beszélgetek vele...

Hondromatidisz Rigasz szobrászművész Visszatekintés című életmű-kiállítása november 24-ig ingyenesen látogatható a Kölcsey Központ nyitvatartási idejében, naponta 10-től 18 óráig, esti rendezvények idején 19 óráig.