Hangok és illatok: Debrecenben szeretett bele a színházba Márkus Luca

---

Debrecen - Egy filmsorozat révén már országos szinten is ismerik Debrecen egykori hangját, aki hamarosan végez a Színművészetin.

---

Rohan az idő. Mintha tegnap lett volna, amikor Debrecenben és Hajdúszoboszlón láttuk-hallottuk énekelni kislányként. Most meg már az egyetemről is kilép hamarosan. Várja az élet, várja Budapesten a Vígszínház... 

Fotó: Jánosi Ferenc

Dehir.hu.: Milyen csapat jött össze számodra a Színművészetin?

Márkus Luca: Azt hiszem, életem legszebb évei voltak az egyetemen töltöttek. Sokat tapasztaltam, sokat tanultam - magamról is. Az osztályom pedig nagyon meghatározó közeg számomra. Sok mindenen mentünk keresztül együtt, ismerjük egymást, mint a tenyerünket, és ez biztonságot ad. Felszabadító érzés egy olyan csapathoz tartozni, ahol őszintén, ösztönösen lehet létezni. Furcsa lesz kilépni az egyetemről, lezárni ezt az öt évet, nincs is nagyon hozzá kedvem, de az élet megy tovább, ezt el kell fogadni. 

Dehir.hu.: Eddigi kedvenc szerepeid melyek voltak?

Márkus Luca: Nem tudnék kiemelni egyet vagy kettőt. Minden feladatot valami más miatt szeretek és tartok fontosnak, tanulságosnak. Mindegyiktől kapok valamit, mindegyiknél más és más felfedezésekre jutok. Szeretem, ha sokszínűek az aktuális szerepeim, ha széles skálán tudok kipróbálni dolgokat. De, ha nagyon muszáj lenne választani, akkor talán az egyetemi előadások közül az Amphitryont mondanám, ahol Alkménét játszom, mert ez nehéz, összetett, lelkileg is megterhelő szerep. A Vígszínházban pedig – ahol a két gyakorlati évemet töltöttem, és ahová most fogok szerződni – A nagy Gatsby-t élvezem különösen, hiszen ez zenés előadás és én rajongásig szeretem a zenés színházat. Emellett azt hiszem, ez volt az első nagyobb, fajsúlyosabb feladat, amit kaptam, talán ezért is olyan fontos a számomra.

Dehir.hu.: Pár éve te nyerted a Debrecen hangja versenyt: hogyan emlékszel vissza rá?

Márkus Luca: Az már 8 éve volt…elképesztő, nem? Jó élményként maradt meg a fejemben, soha azelőtt, és azóta sem álltam annyi ember előtt színpadon. Hihetetlen volt, hogy nem láttam a tömeg végét a Kossuth téren. Jó lenne újra átélni egy ilyet, sokat tanultam azóta, kíváncsi lennék, most milyen lenne.

Dehir.hu.: A Nyughatatlan zenekarra mostanság már gondolom, nincsen időd…

Márkus Luca: Tényleg nincs. Ahogy bekerültem az egyetemre, kiszálltam a zenekarból, de egyébként néha elmentem velük koncertezni nyaranta, amikor volt rá időm. Nosztalgikusak ezek az alkalmak, és hihetetlen, hogy ennyi év távlatában is emlékszem az összes dal összes szólamára…valószínűleg olyan ez, mint a biciklizés.

Dehir.hu.: Az éneklésre mennyire jut időt mostanában, vannak-e ilyen terveid?

Márkus Luca: Új kapuk nyíltak ki előttem Bagó Gizella tanárnőnek köszönhetően, aki az egyetemen tanított engem, és a Vígszínházban is ő foglalkozik mindenkivel. Rengeteget tanultam és tanulok tőle folyamatosan, olyan tudást adott a kezembe, ami nagyon sok szabadságot ad nekem éneklés közben. Megtanított helyesen használni a hangomat, akkor is ki tudok állni a színpadra, ha egyébként torokgyulladással, rekedten megyek be hozzá beénekelni. Terveim pedig vannak, nem tudnék meglenni zene, éneklés nélkül. A színházban több zenés darabban is játszom, és nagy vágyam, hogy egyszer lehessen egy zenekarom, vagy hogy egyáltalán összesodorjon az élet olyan zenészekkel, akikkel kreatívan, egy hullámhosszon tudok majd zenét csinálni. 

Dehir.hu.: Klakker Társulás. Mit kell tudni erről?

Márkus Luca: A már korábban említett Amphitryon című előadást egy osztálytársam, Darvasi Áron rendezésével, de közösen, együttes erővel hoztuk létre. Küzdelmes próbafolyamat volt, sok konfliktussal és tanácstalansággal, de valahogy mégis olyan előadást hoztunk létre, amely mindannyiunk szívügye lett. Számomra minden nap, amikor tudom, hogy este Amphitryont játszunk, ünnep, mert szeretek ezekkel az emberekkel dolgozni, és azt hiszem, ezzel mindannyian így vagyunk. Ezért úgy döntöttünk, hogy belevágunk a társulásba, első lépésként létrehozunk egy új előadást, aztán meglátjuk, hová fejlődik a dolog.

Dehir.hu.: A Drága örökösök révén már nem csak mi ismerünk, hanem az ország is. Hogyan kerültél be? Milyen élményeid lettek a forgatásról?

Márkus Luca: Elhívtak a castingra. Élesen emlékszem rá, borzasztó meleg nyári napon történt, én nyűgös voltam, rosszul éreztem magam a bőrömben, semmi kedvem nem volt elmenni. Aztán persze rávettem magam, mint ahogy mindig, mondván: az esélytelenek nyugalmával odamegyek, letudom. Aztán nagyon jó élmény lett, felszabadult voltam, talán éppen ezért. Hazamentem és még aznap hívtak, hogy engem választottak. Nagyon szeretem ezt a stábot, jó közöttük lenni, élvezem, hogy egy-egy napra kiszakadhatok a színházi közegből, és valami mást csinálhatok, új emberekkel találkozhatok. Emellett jó tapasztalat is, a kamerák előtt létezést az egyetemen nincs lehetőségünk megtanulni, ezért csak a gyakorlatban derül ki, mit is jelent ez. Visszanézem magam minden alkalommal, figyelem az arcom, a tartásom, a beszédem, és próbálok tanulni belőle.

Dehir.hu.: Mennyire bírod a bezártságot most, hogyan telnek a napjaid?

Márkus Luca: Jól bírom. Persze, szörnyű ez az egész, és várom, hogy vége legyen, de jól esik itthon lenni, és olyan hétköznapi, teljesen természetes dolgoknak örülni, amikre egyébként nem jut időm az elfoglaltságaim mellett. Sok időt tudok együtt tölteni a szerelmemmel (Bordás Roland, a Nemzeti Színház színésze), aki szintén a színházban tölti a mindennapjait, ezért normál esetben alig jut időnk egymásra. Élvezem, hogy együtt vagyunk itthon, hogy főzhetek minden nap, hogy van időnk végignézni egy sorozatot, hogy végigkövethetem, ahogy a kertben lévő fán kipattannak a rügyek. Emellett pedig a szakdolgozatomat írom, szóval tényleg nem unatkozom. Értékelem azt, amire van lehetőségem, és amire éppen nincs, az pedig megvár. Várok türelemmel.

Dehir.hu.: Gyerekként már játszottál a Csokonai Színház színpadán. Mit szólnál hozzá, ha egyszer hívnának?

Márkus Luca: Nagyon meghatározó volt számomra gyerekként a Csokonaiban játszani. Ott, 10 évesen döntöttem el, hogy én ezt akarom csinálni egész életemben. Imádtam a színházat, az embereket, az illatokra a mai napig emlékszem. Sok év eltelt azóta, én felnőttem, sokan meg sem ismernek elsőre abból a közegből. Jó lenne visszamenni, újra találkozni velük, és megnézni, hogy vajon ugyanolyan illat van-e a színház folyosóin, amibe akkor beleszerettem...