Húsbavágó, horrorisztikus és gyönyörű: 12 év rabszolgaság a moziban

---

Nem kizárt, hogy akár Oscart is hozhat a rabszolgának eladott férfi története alapján forgatott kíméletlen és művészi mozi. Kritika.

---

Napjaink legígéretesebb új rendezője, Steve McQueen idén a 12 év rabszolgaság című alkotással tér vissza a mozikba. Ebben a filmben a Solomon Northup visszaemlékezéseiből készült könyvet dolgozza fel. A sokkoló, igaz történet egy szabad afro-amerikai férfi megpróbáltatásait meséli el, akit elraboltak és eladtak rabszolgának, fogságából pedig csak 12 év szenvedés után tudott megszabadulni. A téma és a történet alapján volt rá lehetőség, hogy nem lesz más a filmből, csak egy elcsépelt, hatásvadász amerikai eposz, amit már több, mint elégszer láttunk. Azonban a rendezői székben Steve McQueen ül, ez pedig kizárja ezt a feltevést.

Solomon Northup egy saratogai, tisztességes, művelt polgárként tengette az életét a 19. század közepén, mint építész, és gyakorlott hegedűművész. Bár ő szabad emberként élhetett családjával, mind felesége, mind saját felmenői rabszolgák voltak. Ekkoriban a rabszolgatartást az északi államokban már eltörölték, azonban az illegális kereskedők még mindig tudtak pénzt húzni belőle, mivel a déli államokban még virágzott az intézmény. Mikor egy csábító munkaajánlattal Washingtonba hívják Solomont, másnap reggel egy rabszolga-kereskedő pincéjében ébred, leláncolva. Nem ismeri elrablóit, nem tudja, hogyan került ide, pusztán az előző esti görbe éjszaka képei forognak a fejében. Szabadságát hiába bizonygatja, papírjait szintén elrabolták. Ezzel kezdődik 12 évnyi szenvedése, mely során személyes nézőpontján keresztül tekinthetünk bele a rabszolgaságba, minden eddiginél valóságosabb módon. Elbeszélésében megismerjük az emberséges (Benedict Cumberbatch, mint Ford) és a kegyetlen (Michael Fassbender, mint Edwin Epps) rabszolgatartók fajtáját. Továbbá elkísérhetjük őt embertelen útján, mely során túlélését csak műveltségének, és többek között a hegedűművészetben való jártasságának köszönhette.

A 44 éves direktor 2008-ban debütált Cannes-ban az akkor még szintén jóformán ismeretlen Michael Fassbender színésszel karöltve. Filmjük, az ír éhségsztrájkoló, Bobby Sands igaz történetét feldolgozó Éhség elképesztően kíméletlen film volt. Egy kiváló művészi érzékkel megáldott, és amellett a történelem és az emberi test-lélek kapcsolata iránt is rendkívüli érzékenységgel bíró alkotót mutatott be. A 2011-es, szexfüggőség témáját körbejáró A szégyentelennel a páros tovább tolta saját határait – mind a képek művészeti megkomponálása terén, mind a színészi alakítás pontossága és hitelessége érdekében végzett testi-lelki önfeláldozás terén.

Az új témaválasztás a 12 év rabszolgaság esetében elsőre idegennek és furcsának tűnhet, azonban a félelmek már a film első perceiben elszállhatnak. A 12 év rabszolgaság ízig-vérig McQueen film, magán viseli mindazokat a jegyeket, amiért megszerettük őt, és ami olyan kiválóvá teszi munkáit. Nem a téma alakította McQueen-t, hanem McQueen formálta a témát a saját hangjára. Úgy mutatta be úgy a rabszolgaság intézményét, ahogyan eddig senki más a filmtörténelem során. Egy erős, rendkívül hiteles történelmi művészfilmről van szó, amely azonban több annál, mint amit elsőre felfogunk belőle.

Mindazonáltal a film legnagyobb érdeme, hogy McQueen úgy tudta megtartani saját stílusát, hogy a történetet elérhetővé tette a nagyközönség számára is. Eddig messze ez a legközérthetőbb és legnépszerűbb mozija a nézők között, amely a téma fontossága miatt is rendkívül lényeges tényező. Ráadásul egy éppen éledező új trend részét is képezi az amerikai moziban, amely bátran tekint vissza a rabszolgaságra (akárcsak a tavalyi Lincoln, vagy a Django Elszabadul).

McQueen lecsupaszítja a filmet, megfosztja minden olyan eszköztől, mely emlékeztetne minket arra, hogy most egy filmet nézünk. Szokásos, lassú, gyönyörűen megkomponált képei (a Louisiana környékén felvett tájképei fájdalmasak és lélegzetelállítóak) és beállításai belénk égetik a látottakat. Úgy érezzük, mi is részt vettünk Solomon Northup-pal a 12 év szenvedéseiben. A realizmus húsbavágó, mindamellett horrorisztikus is. McQueen szabadon elidőzik a rabszolgatartók kegyetlenkedésein, legyen itt szó akár korbácsolásról, akasztásról, vagy felszaggatott, véresre vert rabszolgahátak közelképeiről. Ezt az érzést erősíti Hans Zimmer rendkívül lebilincselő zenéje, mely baljós, sokszor horrorisztikus, sohasem pátoszos lelkületével tovább dolgozik azon, hogy soha ne felejtsük el a látottakat.

Az igazi horrort azonban nem a naturalista képek, hanem az olyan finom beállítások érzékeltetik, mint például a rabszolgák mindennapi vacsorájáról való, többször mutatott közeli (pár szem gyümölcs, darabka kenyér, egy-két szelet hideg bacon), vagy éppen a színészi alakítások. Ezek, mint McQueen-nél mindig, sokkolóan hitelesek, legyen szó akár a most csak mellékszereplőként tündöklő Fassbender kegyetlen, mégis szánalomra méltó rabszolgatartójáról, vagy főszerepet játszó Chiwetel Ejiofor átgondolt és szívbemarkoló alakításáról. Utóbbi a film igazi szíve és lelke, akin keresztül megértjük az alkotás fő témáját: a minden körülmények között megőrzött emberséget, vagy éppen annak fájó hiányát. S bár egy személyes történetet látunk, a film gazdagsága nem erről árulkodik. Itt a rabszolgaság egész intézménye jelenik meg előttünk, teljes egészében, nem csak fizikai, történelmi sajátosságaival, hanem komplex pszichológiájával.

A 12 év rabszolgaság tehát végül nem azzal égette be McQueen nevét a ma élő legkiválóbb rendezők közé, hogy feláldozta saját rendezői hangját, hanem éppen azzal, hogy megtartotta azt, és eddigi legjobb formáját hozta. Nehezen emészthető filmről van szó, amely napokig velünk marad megtekintése után, ám mégis úgy vélem, hogy ezt a filmet mindenkinek látnia kellene. Ugyanis nem csak a 2013-as év egyik legjobb filmjéről, hanem a filmtörténelem során a rabszolgaság intézményéről valaha készített legkiválóbb alkotásról van szó.