Kiállított a debreceni festő, akit már életében klasszikusnak tartanak

---

Debrecen – Így látják tanítványai és barátai a 70 éves Mestert, aki generációk számára nyitott kaput a művészetre, a hagyományra – és az életre.

---

Különleges egyéniség Makoldi Sándor, ez a kitűnő festő, ez a generációkat az élet, meg a művészet útjára bocsátó tanár, ez a szervesen gondolkodó néprajtudós, akit nagyon sokan úgy emlegetnek: Makoldi mester.

1945-ben – a háború küzdelmes időszakában – Bajorországban született ugyan, de mégis Debrecenhez kötődik az élete. Érdekes belegondolni, hogy első, bemutatkozó kiállítását 1972-ben betiltották a cívisvárosban. Aztán 1974-től a Debreceni Tanítóképző Főiskola tanára lett, s onnan is vonult nyugdíjba. Makoldi Sándor idén lesz 70 éves, ebből az alkalomból nyílik jubileumi tárlata a Belvárosi Galériában. S ennek kapcsán kértük fel néhány barátját, pályatársát, tanítványát, osszák meg gondolataikat, történeteiket a Dehir.hu olvasóival a mesterről, akinek képeit a Belvárosi Galériában (Kossuth u. 1.) láthatjuk.

A Makoldi-jelenés. Tanítványként is, később is, már túl a tanár-diák viszonyon, sokat töprengtünk azon, hogy mi a titka annak a különös valaminek, amit egyszer oly találóan Makoldi jelenségként írt le Pap Gábor művészettörténész. Miért válhatott olyan meghatározó tanáregyéniségévé a Tanítóképzőnek, hogy kezei közül kikerülvén, számosan egy életre elköteleződtek szerves műveltségünk értékei iránt, akár tanítóként, néprajzosként, szervezőként, művészként, vagy színházi szakemberként is dolgozzanak a későbbiekben? Mi az oka, hogy egy hasonlóan gondolkodó alkotó emberekből álló kis közösség szerveződött Debrecenben, nem kis mértékben az ő hatására? A kulcs nyilvánvalóan a személyiségében keresendő, melynek sugárzását nyomatékosítja a hajkorona formájában is megjelenő kiteljesedettség. Sokunk számára – Pap Gáborral együtt – ő nyitott először kaput saját őseink mérhetetlenül gazdag hagyatékára. Talán nem túlzás Makoldi-jelenésről beszélni, hiszen olyan lappangó, rejtező értékek mutatkoztak meg közvetítésével diákjai, tisztelői előtt, melyek addig láthatatlanságra voltak ítélve. Magyarságunkat, önbecsülésünket, hitünket kaptuk vissza a népművészet, rajz, vagy művészettörténet órákon, a már erősen nyugat felé orientálódó „Kádár-végi” időszakban. Mindezt jó mesterként úgy, hogy ne is vegyük észre a tanítást, finom rávezetéssel „lebegtetve” a bennünk, általunk kiteljesedésre váró lehetőségeket. Szerencsések vagyunk, hiszen akkora útravalót kaptunk, amelyből további nemzedékek sora élhet szellemi-lelki javakban bővelkedve…

Makoldi mester hetvenkedik… Debrecen-Tokaj, Tokaj-Debrecen, Debrecen-Vókonya-Virágoskút-Debrecen, Tokaj. Oda és vissza, vissza és oda, közben festi és mondja. Folyamatosan. (Kalap le!) Mosolyog közben, ezüst oroszlános haja több, mint jelkép. Tölt egy kis furmintot és máris nézzük a hatalmas felületeken a kékeket, cölint és kobaltot a párizsi mellett. Türkizekkel persze bőven megbolondítva! S a csillagpöttyök milliói!  Van közben mindig még egy kis szalonna is, meg kenyér…, meg persze törköly is. Nem egy pohárral – jó és könnyű vele közben beszélgetni. Meg aztán néhány mese és történet, s váratlan helyekről pásztortárgyak kézből-kézbe, szemtől- szembe. Makoldi Mester 30 éve is ugyanígy… –  emlékszem! Akkor negyvenkedett, most hetvenkedik… „Semmit sem változott” – így szokták ezt mondani, de ez így is van! Semmit sem, ami a Lényeget illeti. Mert mindig segített, tudja, mi is az igazi „pedagógia”! (Ezt négyszemközt szoktuk jól kitárgyalni.)Szerencsés ember, jó csillagzat alatt született: feleség, gyerekek, unokák, tanítványok, barátok, tisztelők végtelen serege, áldja Isten! Adja Isten, hogy több ily napokat is megélhessünk, erőben, egészségben eltölthessünk!

Rántotta és madártej. 1984 tavaszán a tanítóképző diákjaival nagy fába vágtuk fejszénket: ősbemutatóként vittük színre (116 közreműködővel!) Csenki Imre A tücsök és a hangyák című gyermek-daljátékát. Makoldit kértük fel díszlet-és jelmeztervezőnek. Kitűnő vázlatot készített, s végre igazán nagyban alkothatott – egyebek mellett egy cca 18x9 méteres vászonra kellett felvinnie az általa megálmodott két hangyaboly „mikrokörnyezetét”. A vászon beszerzése, varratása után következett az előrajzolás majd a festés. A főiskola kézilabdapályáján, alkalmi szabadtéri műhelyben dolgozott famulusaival. A Mester egy hatalmas, kétágú létráról dirigált, s tanítványai félszemmel őt figyelve húzogatták a vonalakat. Az alapozáshoz klasszikus anyagot, tojásfehérjét használtak. Ilyen mérethez azonban több száz tikmonyra volt szükség. De mi legyen az értékes tojássárgájával? Hogy ne menjen veszendőbe megfőzték, megsütötték, s jóízűen mind megették (sok száz tojásos rántotta és több kancsónyi madártej alakjában). A művészeti tanszék környékén még napokig érződött a vanília édeskés illata…

Életedben klasszikussá váltál! Sanyi! – azon járt az eszem, hogy most egy lépcsőházi plakát szerint jubileumi kiállításod nyílt. De melyik nem az? Azt hiszem az alkotónak mindegyik az. Látni  saját munkákat más környezetben, műtermen kívül, más egymásmellettiségben, megrendezve magyarázó sorrendben, játszani a gondolatokkal mint egy szimultán sakkozó, megérezni, hogy együtt még jónéhány ötletet életre hívnak. Belegondolni, hogy sikerült e a tárlattal együtt, a képekkel külön-külön megfelelni az egyetlennek – magadnak. Ugyanis a döntő pillanatban – valószínűen mindegyik az – egyedül vagy! Mert az alkotó tevékenység folyamata magányos dolog. Döntések sokasága, amiben van, ami lehet nyilvános, de összegezve egyedüli, egyszemélyes színpad, amiben Te vagy a mindenes. Az eredmény a mű nem is akar egyből önálló lenni, ragaszkodik egy darabig. Kitalálni, megérezni a pillanatot, mikor engeded el. Vagy igazán soha nem engeded el, ha néha  szemed elé kerül, megint igyekezni friss tekintettel megnézni, hogy az üzenet friss-e még, van-e ereje. Azután a kíváncsiság, annak a néhány elérhetőnek a véleményére, aki számítani szokott bizonyos mértékig. Eljön a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” állapot is. Végül pedig vágyni arra a csontvárys kíváncsiságra, paraván mögül hallgatózva. Mert az alkotó nem pihen, csak szakaszokat fejez be. Munkáival betekintést enged a lelkébe is. És vágyik a mások, résztvevő nézők megnyugtató, együttérző lelkére. Ismerve képeidet az látszik, ez így megy végestelen-végig. Ugye így?

A Sesztinában tartott múltkori kiállításodon azt mondtam a baráti környezetben – felszisszenésed mellett –, hogy életedben klasszikussá váltál a szemünk láttára. Egy folyamatos alkotói pályáról így szólni lehet szokatlan, most mégis megerősítem. Nézve képeidet – megerősíted! Nézem a képeidet, élvezem szellemi tágasságukat. Jó látni azt a fesztelenséget, amivel tartalmakhoz nyúlsz. Úgy bámészkodok, mint az a kölyök, aki nagyobb ismerősére felnéz, és azt híreszteli – barátok vagyunk!

A nagybetűs mester számomra Makoldi Sándor. Mivel az élet és a lét valódi kérdéseire irányuló érdeklődésemet ő keltette fel. Ő terelt elsőként arra a keskeny ösvényre, ahol mindenki egyedül járja az útját. Jó pedagógushoz méltóan, személyre szabott módon irányított, sohasem kész tényekkel állt elő. Magamnak kellett megválaszolni a saját sorskérdéseimet. Tehát nem halat adott, hanem halászni tanított! Olyan életprogram lehetőségét vázolta fel, ami folyamatosan segít eligazodni az élet útvesztőiben. Azok felé a mesterek felé irányított, akik téma-specifikusságuknál fogva részletgazdagabban fogalmazták meg a saját területüket. Igaz tanítónak is nevezhetem Makoldi mestert, ami a mai világban ritkaságszámba megy. Az a szerves műveltség, egységes világlátás, melyet képvisel, alkalmas lehetne arra, hogy életünket tartalmasabban, egészségesebben, boldogabban és szeretetteljesebben élhessük le. Megtalálhatnánk a helyünket a világegyetemben, büszkén vállalva hagyományainkat. Azokat az ősi modelleket, archetípusokat amiket bemutatott, okosan használva egészséges létszemléletet alakíthatnánk ki. Ezen hatalmak által nem tudnának a hamis tanítók és a nagy manipulátorok oly mértékben befolyást gyakorolni ránk. Ő valóban bölcsességben, szerénységben és emberszeretetben mutat példát. Nekem ráadásul a képzőművészet tartalmi és szakmai kérdéseiben, fogásaiban is életre szóló iránymutatást adott! Nagy köszönettel, jó egészséget és sok boldogságot kívánok Makoldi tanár úrnak!

A jubileumi kiállításának megnyitóját, a Magyar Kultúra Napjának előestéjén,  január 21-én, szerdán, 17 órakor tartják a Belvárosi Galériában (Debrecen, Kossuth u. 1.). A  jubileumi tárlat megnyitóján köszöntőt mond Komolay Szabolcs,  Debrecen alpolgármestere, a kiállítást Pap Gábor művészettörténész nyitja meg, közreműködik: Bárdosi Ildikó, Juhász Erika, Galánfi András  és a Madaras zenekar. Február 4-én, 17.30-tól 19.30-ig beszélgetésre nyílik mód az alkotóval. A tárlat február 27-ig, hétköznapokon 10-18 óráig tekinthető meg.

Szerzőink: Gyöngy Enikő zománc- és ötvösművész; Gyöngy Péter, közművelődési szakember, a Motolla egyesület elnöke; Buka László festő-rajztanár; Ozsváth Sándor művelődéstörténész; Oláh Tibor fényképész; Krizsán Mihály festő, grafikus.