Kinek a holtáig?

---

Mi kell egy igazán jó filmhez? Egy kiváló forgatókönyv, egy elismert rendező, remeklő színészek. Vér? Az is jó, ha van. Vagy mégsem? Kritika.

---

Megdöbbenten, és az ehhez passzoló zsibbadt csendben szedelőzködik a mozi népe. Elindult a stáblista (manapság már nem divat a vége főcím!), és vele együtt mindenki haza. Az, hogy senki nem szól a másikhoz, igazolja az alkotókat: az az utolsó „nyíl” eltalált mindenkit. Bizonyára hihetetlen, de úgy érezzük, hogy már csak ezért a döbbent-zsibbadt csendért érdemes volt beülni David Fincher legújabb filmjére. Pedig dehogy, hisz ahhoz, hogy egy alkotás ezt váltsa ki úgy ötven felnőtt emberből, bizony irgalmatlanul jó mozit kell készíteni. Nos, az érdeklődőket megnyugtatjuk: Fincher mester ismét irgalmatlanul jó filmet hozott össze. Jó negyedóránként kapunk egy-egy olyan fordulatot, mely gyorsan átértékelteti bennünk az eddig megülepedett, megdönthetetlennek vélt szimpátiánkat.

A Holtodiglan (Gone Girl) egy olyan film, amiről szinte nem szükséges semmit írni – egyszerűen látni kell! Mert itt elfogynak a „kékharisnyás” elemzői klisék (mintha mondjuk egy online felületen elkövetett filmkritika célja nem az lenne, hogy besorolja a művet, úgymint: „anyám, de király!”, vagy éppen „apám, mi a sz.. volt ez?”). De nem, itt egy olyan kiváló alapanyaggal (forgatókönyv: Gillian Flynn) és egy olyan szuper rendezővel van dolgunk, akik – szerencsére – garantálják, hogy nem feleslegesen áldozunk több mint két órát az életünkből erre az alkotásra. Rójanak meg érte, de nem állhatjuk meg, hogy még mindig ne magáról a Holtodiglanról írjunk, hanem az előzményeiről. A krónikás ugyanis abban a szerencsés élethelyzetben volt 1997-ben, hogy Kanadában ülhetett be először egy Dolby Sorround-os filmre. És körülbelül akkor ijedt meg, amikor vele szemben a vetítővásznon egy esőtől áztatta macskaköves utcát látott, miközben a háta mögül e kövön kopogó cipők hangját hallotta. Önkéntelenül megfordult, de nyilván feleslegesen, hiszen nem jött be senki a terembe, ám a vásznon megjelent az iszkoló Michael Douglas. Persze, nemcsak az új hanghatás élménye, hanem az egész film magával ragadott.

A The Game (Játsz/ma) című mozit, David Fincher talán eddigi legjobb filmjét láttam. A rendező munkásságát követő rajongók sora nyilván vitába száll ezzel a megállapítással, hiszen sokan tekintik az eddigi csúcsnak a Hetediket, vagy a Harcosok klubját, esetleg A tetovált lányt. De Fincher készítette a Nyolcadik utas saga (A) végső megoldását is, a Pánikszobát, a Zodiákust, a Benjamin Button különös életét, vagy a „frászbukos” (A) közösségi hálót. És mindegyiket Hollywood „krémjével”, azaz a legkiválóbb amerikai színészekkel. Nem csoda hát, hogy a Holtodiglanhoz képes volt megnyerni Ben Afflecket (is). Ha már Ben Affleck, álljunk meg nála is néhány mondatra. A még mindig fiatal színész megannyi próbálkozás után a Tolvajok városával mutatta meg, hogy képes (jól) rendezni is, melyben nézőszimpátia közelségbe hozott egy rablót és bandáját. Valahogy így állítja a Holtodiglanban is folyamatosan a maga pártjára/ellenére Nick Dunne-ként a publikumot.

Affleck bizonyítja, hogy kitűnő színész. A film egyébként arról szól, hogy… – Miről is? Mert hát van cselekménye, sodrása, megírt szerepei és kitűnő zenéje, ámde azt már nehéz megítélni, hogy van-e bölcselő üzenete mondjuk a házasság (persze, kizárólag az amerikai házasság...) intézményéről. Thrillerként indul (az is!), és nagyjából arra próbál válaszolni, hogy hogyan tegyük el láb alól az asszonyt, vagy hogyan tegye el magát láb alól az asszony, vagy hogyan tegye el láb alól az urát az asszony, vagy már nem is tudjuk, hogy a végén ki jár rosszabbul. Természetesen ezt úgysem mondjuk el, mert az ilyen filmeknek pontosan az a lényege, hogy folyamatos csavarokkal tartsa fenn a néző érdeklődését. Sikerült az elmúlt évtizedekben számos olyan alkotást létrehozni, melyekben annyira „túlcsavarta” a történetet a rendező, hogy a végére nem értettünk belőle semmit.

Fincher filmje szerencsére nem ilyen, mert bár többször „teker” a felálláson, a vége – váratlansága ellenére – mégis könnyen érthetővé válik. Ellentétben a már említett Játsz/mával, amely csak a legvégén „szól nagyot”, itt kisebb petárdákkal hozza izgalomba közönségét. Tudjuk, hogy valami úgyis lesz a végén, csak azt nem hisszük, hogy ha már tíz perce volt egy, miért nem ért véget a film, aztán jön az újabb fordulat, de még mindig maradt „szalag” a kamerában, aztán egy újabb, majd egy másik, a „kivégző” ütés. Hogy ki viszi be, és kinek, nos, ez az, amit nem árulunk el. Szóval a történet az, hogy New Yorkban megismerkedik egy házibulin egy barna srác (Affleck) egy szőke lánnyal (Rosamund Pike). Elcsalja a buliból, aztán rövidesen házasok lesznek. Írással foglalkoznak, csak a válság elviszi a munkát, ráadásul a fiú anyja nagybeteg lesz. A Missouriból jött férj „hazaviszi” a Manhattant talán addig soha el nem hagyó asszonykát, a „csodálatos” Amyt.

A feleség gazdag család egyetlen lánya, meggazdagodásukat pedig egy nagyjából róla mintázott mesehősnek a Csodálatos Amynek köszönhetik. A könyvsorozat bestseller Amerikában, generációk kedvenc gyermekkori élménye. Ez az „örök” new yorki lány szeret bele a vidéki fiúba, megy hozzá feleségül, és követi őt az onnan nézve nem túl vonzó vidékre. Már itt, a film elején elhangzik egy kulcsmondat, amit akkor persze még nem tudhatunk be annak.

A még kapcsolata elején járó pár Dante Isteni színjátékát idézve látogat a könyvtárba: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, mondja Amy. Aztán ugrunk az időben, már Missouriban vagyunk, a beteg mama halálán is túl, és éppen ötödik házassági évfordulóját ünnepelné a pár, amikor Nick nem találja otthon Amyt. Mit nem találja, a lakás némiképp felforgatva, dulakodás nyomai, a fiatalasszony pedig sehol. Rendőrség, kétségbeesés, keresés… Hosszú, 145 perces film a Holtodiglan, de az alkotók annyira jól adagolják a feszültséget, hogy nem figyeljük az órát. Nem kell mindig akció, elég egy nem várt reakció, vagy Nick rezignáltsága, amit nem csak a környezete, a néző sem tud hová tenni. Megmozdul az egész város, New Yorkból jönnek a kutatáshoz a szülők, Nick meg egyáltalán nem hozza az elvárt kétségbeesett férj figuráját. Mindenkinek feltűnik ez, a nyomázást vezető rendőrnőnek, a hadseregnyi létszámmal felvonult médiamunkásoknak, mígnem kitalálják, hogy hát persze, azért ilyen, mert ő a gyilkos. A bökkenő csupán az, hogy nincs holttest. Nick gyakorlatilag csak ikertestvére, Margo (Carrie Coon) unszolására kezdi felvenni „a kétségbeesett férj könyörög az eltűnt feleségének” szerepet, hogy ha életben van (mert azt mindenki hiszi, hogy igen), jelentkezzen, vagy aki elrabolta, adja vissza. Mindeközben Amy naplójából – mely sorvezető a filmben – folyamatosan peregnek a korábbi (élet)képek, és látjuk, hogy bizony itt korántsem arról a nagy amerikai (házasság) álomról van – de inkább volt – szó.

Sötét titkokra derül fény, eltérő neveltetésű és világképű pár küzdelméről, szeretetről és gyűlöletről, védekezésről és támadásról. És míg Nick mindenkori támasza Margo, addig Amynek egyedül egy „butaliba” szomszédasszony jut. Barátnőnek, vagy szövetségesnek? Kiderül – itt nem mondhatjuk meg. Mint ahogy azt sem érdemes tovább taglalni, vajon hogyan kerülnek egyre közelebb vagy távolabb keresői Amyhez. Legyen annyi elég, hogy van egy nagyon gyanús férj, aki szemlátomást hibát hibára halmoz, egy pióca-típusú nyomozónő, aki az azonnali sittrevágós típusú kollégájával ellentétben esélyt kínálgat Nicknek, hogy tisztázza magát. Aztán van egy talpraesett lánytestvér, aki nincs mindenbe beavatva, de nem szereti sógornőjét, viszont mindent megtesz ikertestvéréért. És végül van egy feleség, akiről senki nem tud semmit, csak annyit, hogy eltűnt, vérnyomokat találnak a házban, és nem akar előkerülni. Kapunk jó erős kritikát a bulvárba hajló médiagépezetről, mely idejekorán ítéletet mond a férjről. És kapunk tömény izgalmat a végéig.

No jó, még annyit, hogy akad azért vér és gyilkosság is, meg sok-sok fordulat, egészen az utolsó képkockáig. Szó szerint. Tehát aki szeretné végigizgulni a filmet, ne feledje, a végső csattanót az utolsó mondat és képsor adja. Az pedig már csak hab a tortán, hogy itt derül ki, milyen zseniális magyar címet adtak a filmnek. Mert az eredeti (Gone Girl, azaz Eltávozott lány, de a látottak alapján inkább Felnőtt lány) angol is találó, de a magyar (Holtodiglan) még jobb. De vajon kinek a holtáig? És az mikor következik be?

A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta. Ön is megnézheti: október 15-ig 19.45 órától illetve október 17. és 22. között szintén 19.45 órai kezdettel. Apolló mozi, Miklós u. 1.
el.: +36 (52) 417-847, e-mail: info@fonixinfo.hu . A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 
D csoportos (20 fő felett) – 660 Ft, 
D gyermek/diák – 760 Ft
D – 860 Ft

D csoportos (20 fő felett) – 890 Ft
D gyermek/diák – 990 Ft, 
D – 1090 Ft