Korosodó alfahímek bosszúhadjáraton

---

Nagy meglepetést nem hoz, de az elvárt módon megnevettet A feláldozhatók 2. A veterán akciófilmsztárok átjáróháza ismét kiállja a próbát. Kritika.

---

Barney Ross-t (Sylvester Stallone) és zsoldosait egy nepáli bevetésen látjuk viszont, amint épp egy csuklyás harcost mentenek meg az erőszakos haláltól. A megérdemelt pihenőt az otthoni törzshelyen töltik, ahol a csapat zseniális mesterlövésze, a fiatal Bill (Liam Hemsworth) vonakodva bár, de a veterán csapat elhagyása mellett dönt. Az utolsó megbízatást azért még vállalja, s nincs kétsége afelől, hogy az apró dobozka megszerzése rutinfeladat lesz. A gonoszt megtestesítő Gonosz (Jean-Claude Van Damme) meghiúsítja az akciót, és megalázó módon végez „a kölyökkel”. Ross bosszút esküszik.

Néhány laza öreg zsoldos „becsapódásával” indul a történet Nepálban, ahol egy helyi erőbajnok próbál vallatni egy ismeretlent. A fölényes és vidám arcok meglehetősen visszatetszők, még akkor is, ha már korábban számításba vettük, hogy két év után ismét romos akciósztárok fesztelenkedésére ülünk be.

Stallone, Lundgren, Crews és Couture nehézkesek, suták és többnyire három szavas mondatokban beszélnek; a nagy mellényt csak akkor teszik le, amikor egy társuk halála mélyen megrendíti őket. Barney Ross „eszmefuttatása” a sírnál az értelmetlen halálról, valahol mégis nevetségesen hat, tekintve, hogy az idáig eltelt filmidőben egy főre vetítve több mint száz emberrel végeztek a sírnál állók. Persze, kár lenne hosszasan bosszankodni ezen, hisz ahogy ennek a búcsúbeszédnek, úgy a film egészének sincs különösebb tétje. Ők magukon, mi meg rajtuk nevetünk, és csak legyintünk, ha eszünkbe jut: valójában nincsen egyetlen hihető momentuma sem a veterán Simon West filmjének, aki Sly mestertől örökölte meg ezúttal a rendezői pálcát.

A botoxos izomkolosszus persze a forgatókönyvet nem engedte ki a kezéből, aminek ezúttal örülhetünk. Ha valaki, akkor ő tudja, hogy mikor ül egy Rambo-vicc, s hogy milyen közegben kell bedobni Sergio Leone-t a soundtrackre. Egy kamu amerikai kisváros kulisszái között, egy nyert csata után kúszik be a dallam, és már majdnem Clintet kiáltunk a porfelhőben felködlő alak láttán, de csalódnunk kell. Egy pézsmapocokra emlékeztető, csupaszőr western veterán, Chuck Norris ballag be az előtérbe, hogy picit eljátssza a nagy megmentőt, akinek ugyan halálhírét keltették, mégis él. A kitartóbbaknak üzenjük, Clintre még várni kell, de az sem lehetetlen, hogy sohasem jön el.

Mivel Mickey Rourke otthagyta az öregfiúkat, a törzshelyük is máshova költözött. Jobban az előtérbe került viszont Bruce Willis, a megbízó Church szerepében, valamint Trench, Schwarzenegger alakításában. Az igazi szenzáció azonban Van Damme szerepeltetése, akit sokan már 2010-ben is hiányoltak a nyugalmazott fenegyerekek all star-csapatából. Úgy tudni, felkérték két éve is, ám mivel nem tudott meg részleteket a karakteréről, végül nemet mondott. A belga az idén a gonoszt viszi a hátán és az ördög állatával, a kecskével villog.

Kedélyeskedés, a kelleténél hosszabb pillantások és apróbb műbalhék nagyjából hatvan percet töltenek ki a százperces filmből, a maradék 20-20 színtiszta akciót kínál. Veterán járművek, helikopterek, kifuserált repülők és hatalmas gépfegyverek találnak gazdára, a tárak mindig – többnyire idő előtt – kiürülnek, de aggodalomra soha sincs okunk, hisz a végkimenetel könnyen megjósolható. Minden nagyágyúnak van egy-két jó húzása A feláldozhatók 2-ben, ami tízzel beszorozva már nem is olyan rossz. Schwarzenegger talán túl sokszor „tér vissza” – Sly alig győzi lekeverni –, Lundgren viszont első osztályú csajozós jeleneteket kap. Stallone mellett a legérdesebb és legvonzóbb karakter Stathamé, aki egyetlen ziccert sem hagy ki, amikor a főnök befeketítéséről van szó.