Lápi babona angolokkal és Harry Potterrel

---

A viktoriánus Anglia egyik elhagyatott vidékén szökken szárba A fekete ruhás nő története. A kísértethistóriához stílusos környezet dukál és néhány, jól megvágott sokk-horror fordulat.

---

Egy fiatal, londoni ügyvédet vidékre küldenek, hogy megnyugtatóan rendezzen el egy hagyatéki ügyet. A már lakatlan rezidencia közelében élő falusiak nem örülnek Arthur Kipps-nek (Daniel Radcliffe): mindent megtesznek azért, hogy rövid úton visszaküldjék oda, ahonnan jött. A feleségét gyászoló, egy gyermeket nevelő Arthur azonban marad; elszántságát az magyarázza, hogy főnökétől utolsó esélyként kapta meg az ügyet. Közben rejtélyes gyerekhalálok tizedelik a falu lakosságát, amiért a legtöbben egy rémisztő nőalakot okolnak, aki hosszú idő után újból felbukkant közöttük.

A képi világ erősen stilizált: majmok, porcelánbabák és zenélő dobozok között járunk. A hatalmas, impozáns ház – amit naponta akár több órára is a dagály választ el a szomszédos falucskától – lidérces álmokat idéz: az idő megállt a súlyos titkokat rejtő falak között, melyek tanúi voltak azoknak a szörnyűségeknek, amin a Drablow családnak keresztül kellett mennie. A rendező egy letűnt kor kísérteteit rajzolja bele a hétköznapi használati tárgyakba, melyek szinte élnek, amint rájuk vetül a halovány gyertyafény. Víz csobban, madár szárnya suhog és reccsen a padló, ugyanolyan mesteri kivitelezésben, ahogy a Más világban láthattuk. James Watkins a brit Hammer Film Productions horrorfilm-stúdió hathatós segítségével és A fekete ruhás nő alapjául szolgáló regényhez hűen, lassan, komótosan ágyaz meg a tulajdonképpeni történetnek, majd miután egy fekete ruhás, lefátyolozott nőalak megjelenítésével kiengedi a szellemet a palackból, gyors és hathatós megoldásokat kínál. Legalábbis reméljük egészen addig, amíg képesek vagyunk elringatni magunkat abban a hitben, hogy kísértet-ügyben előbb-utóbb mindig győz az emberi számítás.

A fekete ruhás nő eredetije az egyik legolvasottabb angol misztikus regényírók egyikének munkája – először 1983-ban adták ki magyarul. Susan Hill viktoriánius kísértethistóriáját – mely újrahasznosítja az eredeti Drakula-történet több elemét is –korábban színházi és televíziós alkotók is felkapták már; most a hazánkban majdnem teljesen ismeretlen forgatókönyvíró–rendező, James Watkins látott benne fantáziát. Nem habozott sokat, amikor a kurtítás mellett döntött, vagy amikor a múlt időt jelen időre cserélte fel. Többet forgatta azonban a horror-kisokost, mint amennyit kellett volna. Pedig kreatív ereje van, ami többek közt abban mutatkozik meg, hogy ízlésesen tálalja Hill történetét: öröm látni, hogy nem megy el a gyomorforgató kaszabolás irányába, hanem megmarad a valóságba bele-belejátszó szellemvilág és az ebből adódó szokatlan és rémisztő események koordinátái között. Mert lássuk be, ahhoz, hogy úgy érezzük, nem vagyunk biztonságban, elég, ha egy fekete fátyol lebben, egy hintaszék nyikorog vagy egy kezet formázó párafolt jelenik meg az ablaküvegen.

A múltba révedő londoni ügyvéd szerepére Radcliffe túl fiatal, de összességében nem rossz választás: a gyászolók szomorúságával átitatott tekintete mintha mindig a láthatatlant fürkészné. Mozdulatai megfontoltak, beszédstílusa kimért, hidegvérét még extrém körülmények közt is megőrzi. Radcliffe visszafogott eleganciával személyesíti meg Arthurt; a sötét, babonákkal átitatott közegben épp oly otthonosan mozog, mint a Harry Potter-sorozat kulisszái között. Nem esik nehezünkre elhinni neki, hogy van benne valami nem evilági. Ennél többet várnunk a színésztől fölösleges, mert Radcliffe-et nem állítja nagy feladat elé a film. Nem kell lélekbúvárnak lennünk ahhoz, hogy lássuk, Arthur személyiségének nincsenek rétegei. Arthur csak a házért van, és annak úrnőjéért, aki bosszúállóként szabadítja dühét a világra.