Legalább Isten éltesse, Mr. Allen!

---

Ki tudja, mivel lehet újraindítani egy „lefulladt” motort? Csak nem elég hozzá egy kihallgatott beszélgetés? Mozikban az új Woody Allen-film, az Abszurd alak. Kritika.

---

Két tanulsága bizonyára van Woody Allen legújabb, immár 45. nagyjátékfilmjének. Az egyik, hogy mielőtt összejön valaki az egyetemi filozófia professzorával, nézzen utána, mivel foglalkozott korábban, nem volt-e éppen liftjavító. A másik pedig, hogy ha a vidámparkban ez a professzor megüti valamelyik bugyuta játékon a főnyereményt, ne a legnagyobb plüssmackót válassza. Elégedjen meg egy elemlámpával. Nos, az Abszurd alak című új Allen-mozi annyira kesze-kusza, mint amilyennek – elsőre – a fenti két jó tanács tűnhet. Előbukkannak benne a jól ismert figurák: tépelődő, az élet értelmét kereső magányos alakok, akik gesztikulálós és hangoskodó párbeszédekben zongoráznak szereplőtársaik (és a nézők) idegrendszerén. Nincs ebben semmi irracionális, az ilyen már bevett karaktergárda az idén 80. életévét is betöltő mester repertoárjában. Ettől még a film szólhatna akkorát, mint korábbi társai közül jó néhány (lásd például Annie Hall, Manhattan vagy Játszd újra, Sam!), de sajnos ez a laposabb, unalmasabb darabok közül való. Olyan egyszer nézhető film – kizárólag Woody Allen rajongóknak ajánlva.

Az alapszitu önmagában nem rossz: egy kiégett, iszogató, de mindenképp „vonzó 50-es” filozófiatanárt hívnak meg oktatni egy Rhode Island-i egyetem nyári kurzusára. Néhány hét az egész, elvileg még jól is jöhet az élettel láthatóan hadilábon álló, de hihetetlenül elismert professzornak. Főnyeremény, adu ász a pali - legalábbis mindenki „beájul” tőle, aki korábbi munkásságát ismeri. A jelenét viszont senki, így Abe Lucas (Joaquin Phoenix) relatíve gyorsan vegyes benyomásokat kelt a helyiekben. „A túl sok filozófia csak verbális maszturbáció” – jelenti ki mindjárt az elején, ami ékes bizonyítéka annak, hogy nem csak alkotói, hanem az élettel szemben is válsággal küzd. De persze egyszer-egyszer, amikor „belesünk” óráira, sorban citálja Allen-mester nagy kedvenceit: Kant, Nietzsche, Heidegger és Kierkegaard filozófus urakat. Akkor lehetne ez egy jó film is, ugye?

Az abszurd alak korunkban játszódik, de egy-egy fordulatával, filozófikus párbeszédeivel egy nagy elődöt, a Szerelem és halált juttatja eszünkbe. Abban hallunk a kevésbé beavatott fülnek idegenül csengő nagy moralizálásokat az élet, a lét és nemlét, a világmindenség és az istenkeresés gyötrelmeiről. Mint itt. Ráadásul Dosztojevszkij is előkerül, egyike a nagy orosz klasszikusoknak, akiktől Allen 1975-ös, gegekkel teleszórt darabjához ihletet merített. Van tehát ez a furcsa, kiégett alak, aki kényszeresen ragaszkodik malt-wiskyt tartalmazó flaskájához, és folyamatosan ekézi saját szakmáját. Biz’ Isten egy idő után elkezdjük sajnálni szegény filozófusokat, akikről alapesetben az jut eszünkbe, hogy jó sok szakállas bácsi elmélkedik életről és halálról, a kifogyhatatlan terméssel bíró nagy kokaincserje mezők közepén hanyatt fekve, a bárányfelhőket vizslatva. És vannak ugye a nők. Hát hogyne lennének! Mindjárt kettő is: egy Abe kora-beli tanárnő és egy diáklány. Előbbi (Rita Richards, játssza Parker Posey) testközelből ismerné meg mindjárt a hírneves kollégát, míg utóbbi (Jill Pollard, alakítja Emma Stone) először az intellektusra kíváncsi (később persze „arra a részére is, amely eszik” – vö. Woody Allen: Szerelem és halál).

Abe azonban képtelen teljesíteni: se írni, se szexelni nem tud (ez utóbbit már egy éve, mint mondja), a két nő mégis fut utána. És akkor jön a fordulat: Jillel ebédelve véletlenül kihallgatnak egy társaságot, melynek egyik hölgytagja éppen egy bírót szid, aki válóperében azért húzza az időt, hogy azzal a gyerekelhelyezésnél férjének kedvezzen. „Spangler bírónak meg kell halnia” – gyúl ki Abe professzor agyában a Pelikán elvtársi lámpa, és ezzel élete új értelmet nyer. Készül a tökéletes gyilkosságra, eldobja az alkoholt, ágyba viszi mindkét nőt (hiába, azért, mert a versenyló egy ideig lesántul, még nem felejt el futni), mintha kicserélték volna. Láthatóan mindenki boldoggá lesz, és az addig kicsit komótos, de a korábban megismert Woody Allen-es verbális összecsapásokkal némileg megmentett történet új fordulatot vesz. Sajnos, nem jó irányba. Egy kissé gyagya krimit látunk, olyasmit mint a mester 2006-os Füles című darabjában. Persze – mint a krimikben általában – fordulat itt is van a végén, de még az is középszerű, egyáltalán nem ámulatba ejtő.

Milyen film akkor az Abszurd alak? Felejthető. A jó öreg Stewart Konigsberg, aki december elsején lesz 80 éves, megint letett az asztalra egy gyengécske művet. Sajnos, az utóbbi években készítettek alapján ebben nincs semmi meglepő, talán csak az Éjfélkor Párizsban (2011) lóg ki „felfelé” a sorból. Igazán sajnálhatjuk, pláne mi, Allen-rajongók, mert így hogy is magyarázzuk el másoknak, hogy miért ő a világ egyik legzseniálisabb filmrendezője. Aki nem látta a korai, humorbombás alkotásokat (Szerelem és halál; Banánköztársaság; Fogd a pénzt és fuss; Játszd újra, Sam), vagy a 80-as évekbeli keserédes-humoros klasszikusokat (az Oscart kapott Annie Hallt, a Manhattant, a Hannah és nővéreit) az sajnos nem tudja meg, hogy miért imádják nagyon sokan itt, a sokat szenvedett Közép- és Kelet-Európában ezt a kiváló rendezőt. De még késői darabjai között is akad néhány, melyekkel legalább egy-egy európai nagyváros iránti csodálatát fejezte ki (London, Barcelona, Párizs, Róma).

Woody Allen az utóbbi években javarészt mintha kedvtelésből csinálna minden esztendőben egy-egy új filmet. Talán fárad, talán azt hiszi, elég, ha kiírják a filmplakátra a nevét, és mennek a rajongók a moziba. Persze, azok mennek, de rendre csalódva állnak fel a film végén. Pedig Hollywood nagy nevei szinte sorba állnak a szerepekért. Gyakorlatilag nincs olyan sztár, akit nem kért volna fel Allen egy-egy szerepre, ám mintha Owen Wilson, Penélope Cruz, Alec Baldwin, Cate Blanchett, Emma Stone, Colin Firth, Antonio Banderas, Anthony Hopkins, Scarlett Johansson vagy éppen Javier Bardem (hogy csak a legutóbbi alkotások legnagyobb sztárjait említsük) látatlanban, a forgatókönyv elolvasása nélkül is igent mondott a mesternek. Milyen szerencsés lehet mondjuk a két legnagyobb múzsa, Diane Keaton és Mia Farrow, akik tényleg zseniális filmekben kaphattak főszerepeket az alkotói ereje teljében lévő Woody Allentől. Az abszurd alak nem jó darab, nem is kell(ett) hozzá nagy színész teljesítmény. Van benne néhány, a korábbi gyöngyszemeket idéző jelenet vagy párbeszéd, de itt véget is ér Phoenix vagy Emma Stone „jutalomjátéka”. Eléggé abszurd módon.

A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta.