Lehet egy kézzel kevesebb? Vagy a nyelvét tépjük ki?

---

Debrecen – Van egy szabad estéje? Döntse el, hogy mit szeretne: inkább vacsorázni vinné a kedvesét, vagy egyenesen a konyhába? Kritika.

---

Shakespeare azért (is) zseniális, mert olyan, mint a köbüki a Mézga-családból: ötszáz év után is simán tud aktuális üzeneteket küldeni az utókornak. Már persze akkor, ha nem csak az adó működik, hanem a vevő is. A Titus Andronicus nem a legismertebb és nem is a legkedveltebb darabja a brit szerzőnek. Ellenben simán van olyan durva és brutális, mint a Walking Dead.

Vagy majdnem. Nagy különbség, hogy a tévésorozatban azért akadnak szerethető hősök, ebben a drámában viszont, melyet a német Heiner Müller átgyúrt egy kissé – és az új keresztségben a Titus Anatómiája, Róma bukása címet kapta – senki nem az. Csupa beteg, perverz, hataloméhes, megszállott alak mozog a színen. Kezdve a címszereplővel (Schlanger András), aki ünnepelt római hadvezér, és nem csak legyőzött ellenfele, Tamora, a gót királynő (Újhelyi Kinga) egyik gyerekét gyilkolja le, de a saját engedetlenkedő fiát is. Lehetne a birodalom ura ő maga, Titus Andronicus is, hiszen szereti a nép. De nem vágyik már erre, és inkább választ a trónörökösök közül, uralkodóvá emeli a gyenge jellemű Saturninust (Dánielfy Zsolt). Aztán visszavonulna, de Aaron, a cselszövő és aljas szerecsen (Mercs János) hamar visszacibálja a valóságba. Az új császár üzenetét hozza, hogy Titus küldje el neki a saját levágott kezét – és akkor (talán) megkíméli a fiai életét. Titus hiába csonkítja meg magát, és vágja le a jobbját, amikor Aaron visszatér, sajnálkozva veti elé fiai levágott fejét, hogy a másikat kellett volna. Titus és bátyja, Marcus Andronicus (a napokban a nemzet színészévé választott Kóti Árpád) bosszút esküsznek. És innentől kezdve már tényleg nem csordogál, hanem ömlik a vér a drámában.

Meg a színpadon is. A helyszín most a Modem. Az előadás kedvéért felépített színpad nagyjából olyan, mint egy aréna, amit egy étterem modern, ipari hangulatú látványkonyhájának rendeztek be. A nézők körben a földszinten ülnek, mintha maguk is vendégek lennének, meg fent az emeleten, s így meglehetősen testközelből szemlélhetik az eseményeket. A szöveg szép, klasszikus, a jelmezek modernek, ami önmagában nem baj, de túl sok újdonságot nem mutatnak. A császár öltönyben is császár, a római hadvezér pedig úgy váltogatja mai stílusú katonai egyenruháit, mintha egy divatbemutatón lépne fel.

Az eseményeket szinte kizárólag a gyűlölet, a harag, a bosszú mozgatja. A gót Tamora, aki Titus rabnőjéből a császár asszonya lett, összefekszik a mórral, és felszarvazza az urát. Fiai, Chiron és Demetrius (Vecsei Miklós és Papp István) – akik egyébként látványos, már-már akrobatikus összecsapást mutatnak be – elintézik a szép Laviniát (Tenki Dalma), Titus lányát. Meggyalázzák, megcsonkítják, kitépik a nyelvét, levágják mindkét kezét. Láthatjuk, ahogy megőrül Titus. Ahogy mindenki beledöglik. Közben hullanak a fejek, a végtagok, s időről időre színre lép a Narrátor (Jámbor József) is, hogy (néha túlzottan gyors) szövegével lendítsen a sztori kerekén. S közben haladunk a végkifejlet felé, ami tulajdonképpen egy gyomorforgató utolsó vacsora, Titus bosszújának fénypontja. Amikor mindenért megfizet: kivégzi a szerecsent, meggyilkolja a gót nő fiait és azok húsából főz vacsorát, amit megetet anyjukkal és annak férjével, a császárral. Mi pedig sajnálunk mindenkit, de igazából senkivel sem tudunk azonosulni. Talán még Lavinia az egyetlen, akivel kapcsolatban nem érezzük, hogy rászolgált volna erre a kegyetlen sorsra. Róla viszont túl keveset tudunk, és a sajnálat, a szánalom kevés. Úgyhogy marad az általános rosszkedv.

Noha Schlanger András, Újhelyi Kinga, Dánielfy Zsolt, Mercs János rendesen odatették magukat, és a szó legjobb értelmében emlékezetes alakítást nyújtottak, mégis úgy érezzük, messze vagyunk a katarzistól. Attól, hogy úgy álljunk fel: élmény volt, megérte megdolgozni befogadóként azért, amit kaptunk. Valójában nincs botrány, nincs balhé, ráadásul még a művészeti forradalom is elmaradt. Nem egy velejéig romlott ókori birodalom alkonyát láthattuk, és valójában nem ismertünk rá a saját korunkra sem. (Bármit is üzent Shakespeare-köbüki...)

Mivel van hát a baj? A vérrel? A kegyetlenséggel? A naturális látvánnyal? Vagy ezekkel együtt? Shakespeare jó. Heiner Müller meg nem véletlenül nyúlt a Titus Andronicushoz, hogy értelmezze és feltunningolja még 1984-ben. Amikor mi lelkesen rajongtunk mondjuk az Európa Kiadóért, a Bizottságért és a Vágtázó Halottkémekért, Zalán Tibor verseit olvastuk, meg Bódi Gábor Pszichotechnikumát. Jegyet váltottunk vagy háromszor is az Eszkimó asszony fázik című filmre, lelkesedtünk a Szexmisszió című lengyel sci-fiben látható keblekért, és leültünk a tévé elé, amikor a Különös házasság című sorozat ment. Harminc éve.

Ami 1984-ben vibrálóan izgalmasnak tűnt, ma már simán lehet idejétmúlt. Túl közel van ahhoz, hogy elég messze legyen, és túl messzi ahhoz, hogy megdobbanjon a szívünk. Az meg viszonylag gyenge párhuzam, túl halvány utalás a mindig aktuális jelenre, hogy bizony, a politikai elit mindig is ilyen volt – brutális, perverz, korrupt. Ezek a szavak mást jelentettek kétezer éve, ezerötszáz éve, meg most is. A világ sokat változott, nem pont ugyanolyan, mint ezelőtt. Mi is mások vagyunk. Mások az igényeink, az elvárásaink. A színházzal kapcsolatban is. Hiába vannak érdekes részletek, jó színészek, hiába van a Szabó K. István rendezte előadásban munka, mégis az az érzésünk, hogy öncélú az egész. Pont úgy nem tudunk lelkesedni érte, mint a hetvenes években forgatott olasz politikai krimikért.