Lincoln: „apróbetűs” rész, 150 percben

---

Kár végignézni az idei Oscar-díj átadást, mondjuk is a végeredményt: Lincoln, Spielberg, Day-Lewis… Pedig. Pedig ez egy nagyon nem jó film. Unalmas, vontatott, és érdektelen. De legalább hosszú!

---

Háborús film, Amerika legkedveltebb elnökének portréja, mélyreható korábrázolás – körülbelül ezek ugranak be elsőre, amikor a vetítőterem felé vesszük az irányt. Mert mi mást is várhatunk Hollywood legnagyobbnak tartott rendezőjének egy 12 Oscar-szobrocskára tartott filmjétől? Szeretnénk végre mi magyarok is látni, hogy miért és hogyan folyt az Egyesült Államok földjén az utolsó háború, amikor amerikai katona feszült amerikai katonának. Mit éltek át azok a pennsylvaniai iparos-legények, akik georgiai farmerek testébe mártották a puskájuk végén ágaskodó szuronyt? Megkapjuk-e azt a katarzist, amit a mester egyszer már előcsalt belőlünk a Ryan közlegény megmentése című (Oscar-díjas) remekmű első fél órájának élethű csatajeleneteiben? Elsőre úgy tűnt, igen. De csak elsőre.

Mert a Lincoln pontosan úgy indul, mint korunk megannyi nagy történelmi tablója: közeli és szuperközeli képek a kék homályban, ahogy néhány tucat katona gyilkolássza egymást a sárban. Néhány percig tusakodnak, a kamera nem nyit, az az érzésünk, hogy egy nagyobb úszómedencét öntöttek fel vizes földdel, aztán akire jutott kék vagy szürke zubbony és még befért, az harcolhatott, aki viszont kabát vagy hely nélkül maradt, azt hazaküldték a statiszta-válogatásról. Ennyit a polgárháború véresebb részéről – gondolhatta Spielberg mester, jöhet a politika. Majd még később „belenézünk” a harcok állásába – gondoltuk mi, de nem lett igazunk. Steven „tanár” úr elkezdte a tanórát.

Meglepő fordulattal jutottunk el a vezérmotívumhoz (az amerikai rabszolga felszabadítás hajnalához), egyszerre megjelent ugyanis maga az elnök, aki előtt három sáros fekete katona - gondolatonként váltva - végigmondta a híres gettysburgi beszédet. Egy kis kanyart téve a történetben, itt szögeznénk le, hogy történészek szerint Lincolnnak az 1863. november 19-én a Gettysburg mellett vívott ütközet előtt elmondott beszédében nagyon sok áthallás található a mi Kossuthunk 1852. február 16-án az ohiói törvényhozókhoz intézett columbusi szónoklatából. Lincoln vagy Kossuth, végül mindegy is, a lényeg, hogy a három sáros-fekete katona bámulatosan felmondta a gettysburgi „leckét”, akárcsak egy magyar alsó tagozatos kisdiák Dobó István egri várvédő esküjét. Mert lehet, hogy a 19. században az írásbeliség és az olvasni tudás még nem volt nagyon elterjedt Amerika déli vidékének néger lakosai között, de ez a három északi srác simán tudta a memoritert.

Hogy Lincoln ott, ezen az eső és vér áztatta csatamezőn döntött volna az úgynevezett 13. Alkotmánykiegészítés, azaz a teljes rabszolga felszabadítás beterjesztéséről? Vagy ez a találkozás is csak erősítette benne a hitet, hogy minden ember egyformának születik, ezért egyforma jogok illetik meg? Meglehet, bár azt ott és akkor nem tudhatta, hogy az amerikai feketék még több mint száz évet voltak kénytelenek várni arra, hogy valóban egyenlők legyenek a törvény előtt (és a társadalomban) fehér polgártársaikkal. Spielberg filmje valójában itt kezdődik. Van ugye a másodszorra is megválasztott republikánus elnök, aki elhatározza, hogy mivel a képviselőházban nagy többséget szerzett pártja képviselői mellé csupán húsz ellenzéki szavazatot kell szerezni a kétharmadhoz, kicsikarja vezérkaránál, hogy szedjék össze a szükséges voksokat. Húsz „béna kacsára” azaz olyan képviselőre volt szükség, akiket az új törvényhozásba már nem visz be a Demokrata Párt, de 1865. január 31-ig még bent ülnek a Capitoliumban. Hogy ne tartsuk feszült izgalomban a kedves olvasót, eláruljuk: sikerült a mutatvány. És még egy igen jó kis film is kerekedhetett volna a végére, de sajnos nem lett az.

Spielberg alkotása régimódi, lassú, érdektelen és egyáltalán nem izgalmas. A főszereplő, Daniel Day-Lewis a kiváló sminkes munkának köszönhetően „valódi” Lincoln. Még – amennyire a forgatókönyv engedi – jól is teljesít. Felmondja a szöveget, jó az ütemérzéke és a játéka, de nem „átütő”. Látjuk, ahogy kiköveteli az „elnök embereiből” a voks-szerző munkát, látjuk, hogy mennyire nehezen kezeli fennkölt államférfiúi szerepe mellett a család apró-cseprő gondjait. Látjuk szenvedését, hogy nem tudja megakadályozni nagyobb fiának bevonulását. Azt is, hogy mennyire meglepi, amikor a katonakórházból talicskán kihozott lábakat öntenek egy gödörbe. „Hé, Mr. President, ilyen a háború: itt bizony gyilkolnak, és sokan a lábukat, még többen az életüket vesztik!”. Ellenben nem látjuk Day-Lewis alakításában a tépelődő, szenvedő, bizonytalan elnököt, az EMBER-t. Mert lehetett bármily okos, agyafúrt, nagy kaliberű államférfi Abraham Lincoln, azt azért kötve hisszük, hogy – akár ebben a 13. kiegészítéses ügyben – sohasem érezte azt, nem biztos, hogy minden lépése egy nagy országvezetőhöz méltó. Üres klisék, közhelyes eszmefuttatások, közepesen kidolgozott meggyőzési praktikák (kivéve talán Thaddeus Stevens képviselő, alias Tommy Lee Jones üde és könnyed játékát), üres jelenetek „múlatják” velünk a 21. századi drága időt. Még a cserbenhagyott ellenzéki képviselők sem tudtak teátrálisan felháborodni – ez azért tényleg felháborító!

Lincoln sehol nincs ott, ahol a megvesztegetés, a zsarolás, az ármánykodás folyik. Ő csak kiadta a parancsot, oszt hajrá: mindenki végezze el a munkát. Sajnos a szürke eminenciás William Seward (David Strathairn alakítja) szerepe sincs „túlírva”, azaz nem hozza ki belőle a rendező, ami a figurában igazán rejlik (pedig lett volna rá 150 perce!). És nem kapunk az ellenzéki demokraták oldaláról sem egy méltó ellenfelet. Egyedül a már említett Stevens képviselőre szántak valódi színészi munkát. Ez meg is látszott, és jót is tett a filmnek – kár, hogy Spielberg nem vette észre. Így a Lincoln egy közepesre sikeredett történelmi tabló a legnépszerűbb elnök egyik fő művének előkészítéséről. Azt nem állíthatjuk – és erős túlzás is lenne - , hogy „kuka”, de hol van ez a film az E.T.-től, a Ryan közlegény megmentésétől vagy a Schindler listájától.

Akit érdekel az Egyesült Államok történetének e kis, de nagyon jelentős „szelete” (tudniillik a rabszolga felszabadítás alkotmányba illesztése), és nem akar komoly történelmi munkákban elmélyedni, nézze meg a filmet. Aki ellenben a hatalom praktikáira, a politika kulisszatitkaira kíváncsi egy „elnökös” filmben, annak inkább ajánlanánk Pakulától Az elnök emberei című művet Robert Redforddal és Dustin Hoffmannal, vagy az Aaron Sorkin alkotta Az elnök emberei című 7 évados sorozatot. Azokban nem fog csalódni. Steven Spielberg Lincolnja persze kötelező tananyag az Egyesült Államok iskoláiban, és majdnem kötelező feladvány a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia ítészeinek. Kétség nem férhet hozzá, hogy mind a film, mind a rendező, de még a főszereplő is Oscar-díj esélyes (majd február 24-én kiderül). Talán csak Ben Affleck Argo-akció című munkája verheti meg.

E sorok írója húsz éve azt merészelte mondani a történelem tanítási gyakorlatán az egyik gimnazistának, hogy nem baj, ha nem tudja a könyvből az apróbetűs részt, anélkül is ötöst érhet a felelete. A gyakorlatot vezető Rózsavölgyi tanár úr megrótta ezért a kijelentésért a „kistanárt”. Nos, valahogy erre emlékeztet a Lincoln. A törzsanyagba egyetlen mondat kívánkozik: „Abraham Lincoln 1865. január 31-én elérte, hogy a Képviselőház kínkeservesen, 119:56 arányban, vagyis mindössze két szavazattal a kétharmados arány fölött megszavazta, és ratifikációra az államok elé terjesztette az Amerikai Egyesült Államok 13. Alkotmánykiegészítését, azaz a néger rabszolgaság teljes eltörlését.” A többi, 149 percben elmondott (film)anyag már a lapszéli apróbetűs részbe kívánkozik. Bízom benne, hogy Rózsavölgyi igazgató és tanár úr értékeli, hogy ezúttal „megvolt” az apróbetűs is…

Széles Tamás írása