Mély bíbor, fehér vár, fekete éjszaka: ilyen volt a nagy Deep Purple-buli

---

Debrecen – A rock igazi klasszikus zenekara a Deep Purple. Tíz éve Debrecenben láthattuk őket, most pedig Fehérváron élveztük fantasztikus koncertjüket.

---

A fesztiválok időszakát éljük. Nemrég fejeződött be Debrecenben a Campus, és Székesfehérváron a Fezen, most pedig már a Sziget fesztiválon dübörög a zene. A gazdag programokból kiemelkedett a fehérvári Deep Puple koncert. A negyvennégy éves, nyolcadik felállásában ma is tündöklő hard rock formáció jött, látott és ismét meghódította a publikumot.

Amikor ez év április 26-án megjelent az együttes legújabb, Now What!? című nagylemeze, már tudtuk, hogy hazánk is részese lesz az LP-t bemutató koncertsorozatnak. Akkor eldöntöttem: ott a helyem! Amikor közeledett a kezdés időpontja, egyre többen foglaltak „ jó pozíciót” a nagyszínpad előtt. Én öregurasan, de kitartóan egy kissé hátrébb foglaltam el „állásomat”. Örömmel töltött el, amikor körbenéztem és azt láttam, hogy a tizenévesektől a hetvenévesekig egyaránt Deep Purple feliratú pólókban várták az előadást. Fura arcok, fura figurák, de mindegyikük egyet akart: egy jót tombolni a régi, és az új számokra. Az egyik várakozóban, mintha megtaláltam volna Blackmore-t, aki egykedvűen várta a produkciót!?

A koncert negyedórát csúszott, ami elég kellemetlen volt. 39 fokos hőségben összepréselődve fűtöttük egymást a MÁV pálya poros küzdőterén. És amire oly sokat vártam, végre eljött! A színpad elsötétült, sejtelmes fények cikáztak, majd felcsendült a Highway Star.

Rögtön visszarepültem a képzelet országútján a hetvenes évekbe. Kavarogtak az emlékek bennem. A vasfüggönyön át csak hangok jutottak el akkor hozzánk, most pedig itt vannak karnyújtásnyira tőlem, az imádott emberek. Igaz, már nem a klasszikus felállásban. Az alapítók közül a mosoly nélküli Ritchie Blackmore gitáros már régóta nem akar mély bíbor ruhát ölteni, míg John Lord billentyűs sajnos már csak az égi zenekarban nyüstöli a Hammondját. A két új-régi tag Steve Morse, és Don Airey viszont visszahozták a régi „Deep érzést”. Ian Gillan énekes hangja élesen hasított a tömeg felett. Five beers, three rums feliratú pólójában énekelt az öreg, aki már a 68. évét tapossa, és még mindig a rock fergeteges színpadának ikonikus tagja – nem véletlenül! A nyitó nóta után ismét két kihagyhatatlan siker szám az Into The Fire és a Strange Kind of Woman következett, ekkor már a közönség igazi extázisban integetett vissza Gillannek és énekelte a refréneket. Egy kicsit zavart, hogy a mellettem lévő félpucér csapat emberei  szerintem két napja sem kívül, sem belül közvetlenül nem érintkeztek vízzel, de belegondolva, pár rockidegen „plázacica” sem lett volna jobb a közelemben. Sőt!

És jött négy dal az új lemezről. Megmondom őszintén, vártam a legnagyobb slágert, az All the Time in the World-öt, de nem érkezett. Egye-fene, mert beköszönt a „tökéletes idegen”, ami a közönségnek már régóta kedves ismerőse. A brit fiúk megmutatták, hogy igazi mesterei hangszereiknek. Roger Glover basszeros jellegzetes, tempós játéka alapja a zenekar hangzásának. Ian Paice pontos, precíz dobolása, pörgetése sokak számára elérhetetlen tudásszint. Látszott, hogy nagyon összeszokott a ritmusszekció. Nem véletlen, hogy az egyik dobokat készítő vállalat az ő nevével fémjelzett pergődobot dobott piacra. Hiányoltam viszont tőle a szólót. Morse egyéni gitárjátéka, és briliáns technikája azonban pótolta a hiányérzetemet, lenyűgöző volt, amit művelt. A billentyűs Don Airey megmutatta klasszikus, virtuóz tudását is. Egyvelegébe belefért Liszt és Brahms, no meg egy kis ragtime is. Egy kicsit „Emersonos” volt számomra ez a blokk, ami tovább fokozta elismerésemet. Minden zenészen látszott, hogy élvezi a koncertet.

Persze a fergeteges hangulatról MI, a közönség is gondoskodtunk. Szinte el sem akartam hinni, hogy a banda már az utolsó nótába kezd. A Smoke on the Watert én is torkom szakadtából ordítottam, nem érdekelt, hogy énekből felmentett voltam. Bár ismerünk pár olyan celebet a magyar popszakmából, akik miatt nem is kellene szégyenkeznem. Mindegy! A lényeg: együtt lélegzem a Deep Purple- lel!

Hosszas taps és a banda természetesen nem hagy cserben bennünket. Húszezer ember azért mégiscsak valami! A ráadásban elsőként Jött a Hush. Ebben a számban elevenedett meg újra a gitár és az orgona felelgetős párbaja, ami annyira jellemző volt egykoron rájuk. Jelentem, a párbajban nem volt vesztes. Mindenki győzött. Steve Morse is, Don Airey is, és mi közönség is. Gillan ülve hallgatta a társak vetélkedését, majd felcsendült a vérünkbe oly régóta beivódott Black Night. Gillan hangját ekkor már természetesen túlharsogtuk, euforikus hangulatban, a zene szárnyán keringtünk a „kétszeres fekete éjszakában”. A koncert végén repültek a gitárpengetők és a dobverők. Facsarodott a szívem, mert régen gyűjtöttem a dobverőket, de nem lehetett enyém Paice relikviája. Viszont enyém lett az élmény, amit a zenekar adott nekem.

A rock örök és elpusztíthatatlan. Ezt most a legenda, a Deep Purle újra megerősítette. Agybarázdáimban örökké és kitörölhetetlenül ott lüktet minden hang, minden mozdulat. Gillan! Gyertek még vissza legalább egyszer szeretett hazánkba! Én ott leszek és tálcán viszem neked majd az öt sört, és a három rumot!