Mélységek és magasságok

---

A test teljesítőképességének határait feszegeti ismét Darren Aronofsky, aki A pankrátorban már megmutatta, hogy mit tud kihozni a témából. A Fekete hattyúban a szorítót a balett-teremre cserélte, és egy szépséges, törékeny balerinát szemelt ki a kísérleti nyúl szerepre. Kritika

---

A Darren Aronofsky nevéhez fűződő karakterek fontosabb személyiségjegyeit magán viseli a filmrendező Oscar-díjas produkciójának főhőse, Nina (Natalie Portman) is, a becsvágyó balett-táncos, aki a Fekete hattyú című filmben fényes karrierről álmodik. A manipulatív karigazgató, Thomas Leroy (Vincent Cassel), aki mentora és kritikusa is a táncosnak, zsigerivé és valóságossá akarja tenni A hattyúk tavát. Ezért Ninától azt várja, hogy a jót és a rosszat egyidejűleg személyesítse meg. Miközben minden erejével a tökéletességet hajszolja, egyre inkább megnyitja saját sötét énjét.

A rendező bravúrja abban áll, hogy nyomott hangulatú, mindvégig vészterhes filmjében képes több síkon mozgatni a szálakat egyetlen cél érdekében. Mind a fizikai, mind a lelki síkon zajló változások apró szögek Nina koporsójának fedelében, akinek karriertörténete az önsorsrontás példájaként is felfogható. A szépreményű hattyú, vagyis a karban táncoló fiatal és tehetséges Nina mélyrepülése akkor kezdődik, amikor beteges vágyként ülteti el a fejében a főszerep álmot. S bár az égiek figyelmeztetik arra, hogy nincs visszaút, ha egyszer táncba indult a gonosszal, a balerina csak futó pillanatokra tántorodik meg. A túlkoros sztár, Beth McIntyre (Winona Ryder), akit Nina a trónjáról letaszít, elkeseredettségében önmaga ellen fordul, és egy autó elé veti magát. A babérjaira áhítozó Nina őszintén megdöbben a történteken, és egészen kifordul magából, amikor az összetört nőt a kórházi ágyon megpillantja. Az eset mégsem téríti jobb belátásra az újdonsült kedvencet, aki azt érzi, muszáj mindent egy lapra feltennie.

Aronofsky egyetlen hibájául róható fel az, hogy a végletekig sarkított értékítéletekkel operál. A szex, a szenvedély ördögtől való, a tisztaság csak szűziességet jelenthet, az egyéni érvényesülés ára az, hogy átgázolunk másokon – sulykolja a rendező, akinek valamennyi áttételes megnyilvánulása arra utal, hogy nem tűr ellentmondást ezekben a kérdésekben. Persze, ha megengedőbb lenne, talán a katarzis is elmaradna a film végén. A Fekete hattyú „földhöz ragadt” pszicho-thriller abban az értelemben, hogy viszonylag könnyű azonosulni a szereplőivel, vámpírok és vérfarkasok helyett olyan hétköznapi emberek jelenítik meg jó és rossz soha véget nem érő harcát, akik akár a szomszédaink is lehetnének. Persze a balett-társulat mégsem mondható teljesen átlagos közegnek: a test kizsigerelésének hajlama párosul itt a művészi érzékenységgel. Ráadásul ezen a helyen nincs túl nagy kifutása az egyéni történeteknek, az idő szorítása jóval erősebb, mint más alkotói pályán. A stabil, harmonikus személyiségek, mint amilyen Nina barátnője, meg tudnak felelni a kihívásoknak, és hosszú távon sem rokkannak meg a terhek súlya alatt. Nina Sayers azonban nem tartozik közéjük. Mert mi lakozik abban a magának való, szűzies fiatal nőben, aki éjjelente véresre vakarja a hátát, rózsaszín plüss állatkák között lakik, zenélő doboz altatja el esténként, és harap, ha megcsókolják?

Pszichéjének fokozatos, de folyamatos deformálódása fizikai szinten is jelentkezik, a tökéletesedés álcája alatt egyre mélyebbre száll alá, és belső valósággá teszi Csajkovszkij történetét. A tragédiája az, hogy nem kap külső segítséget, a jelekből pedig nem akar olvasni. Miközben a tökéletesség látszatát akarja kelteni, egyre tökéletlenebb. Leroy kívánságának megfelelően gyönyörű és félelmetes egyszerre, akár a film egésze.