Mi köze a farmerrucis madarásznak a Star Trekhez?

---

Debrecen – Amikor legalább harmincan parádéznak a Csokonai színpadán, egyszerűen lenyűgöző. Kritika.

---

Rockballadával és operettel, a Kőműves Kelemennel és A denevérrel indult ez a színházi szezon, és a végét Mozart operája zárja. A varázsfuvola, ami egyszer már előkerült az évadban, a kamaszoknak szánt Időfutár jóvoltából. A sikeres rádiójáték illetve regénysorozat alapján színpadra állított darab bepillantást engedett a tizenéves közönségnek Mozart korába, Bécs világába. Hallhatták benne az Éj Királynőjének nagyáriáját, mulathattak a színházcsinálás nehézségein, láthatták, mennyit kellett küzdenie a hatalommal meg a hisztis és érzékeny szerzőkkel és színészekkel Schikander színidirektornak, aki mindent megtett azért, hogy be tudják mutatni ezt az operát (még 1791 szeptemberében). Ami a valóságban kezdetben egyáltalán nem volt nagy siker, aztán a közönség szépen csak rákattant, így bő egy év alatt száz előadást megért. A szerző azonban ennek már nem örülhetett: Mozart ugyanis a premier után néhány hónappal elhunyt.

A varázsfuvola nem csupán azért foglal el sajátos helyet a nagy zeneszerző életművében, mert az utolsó operája. Bár pazar a zenéje, s vannak közismert és népszerű slágerei (amiket talán még azok is ismernek, akiket születésük után a kötelező szurik mellett a komolyzene ellen is beoltottak), maga a története azért elég zavaros. Még a szokásos és rémesen banális operamesékhez képest is. Ha egy hosszú mondatban szeretnénk összefoglalni, akkor a lényeg, hogy az erdőben bolyongó herceget megbízza az Éj Királynője, szabadítsa ki a gonosz Sarastro karmai közül a lányát, ám amikor Tamino odaér alkalmi útitársával, a hebehurgya madarásszal, Papagenóval a kastélyhoz, ott kiderül, nem Sarastro a rongyember (sőt!), hanem valójában a királynő hazug és romlott, ám ez sem állhat a szerelem útjába: Papageno összejön Papagenával, Tamino pedig Paminával…

Ehhez kapjuk bónuszként a Mozart korában igen divatos szabadkőművességet és jelképeit, ami alapján töprenghetünk, hogyan is küzd egymással a fény és a sötétség, vagy hogy milyen beavatási ceremóniák segítenek abban, hogy megtaláljuk életünk értelmét, lényegét, az igazi utat, amin járnunk kell.

Rusznyák Gábor rendező munkáival találkozhatott már a debreceni közönség: A padlás több ízben vendégszerepelt a Csokonai Színházban, de említhetjük Bulgakov remekét, A Mester és Margaritát is. Ez utóbbi az egyik legfontosabb hazai színházi szemlére, a POSZT-ra is meghívást kapott. Mindkét produkcióra jellemző volt, hogy a rendező nagyon látványos megoldásokkal élt. Erre ezúttal sem lehet panaszunk: a díszlet lenyűgöző, a jelmezek ötletesek, s persze, a zene is sodorja magával a közönséget. Az pedig, amikor a debreceni színpadon legalább harmincan parádéznak, egyszerűen lenyűgöző.

A varázsfuvola egyébként is zavaros világának megértéséhez azonban nem sok segítséget kapunk. Mintha minden ötletet összeszedett volna a rendező, ami eszébe jutott, és ezekből kirakott egy vizuálisan roppantul érdekes, dekoratív kompozíciót – ám az elemeket nem kötötte össze. Vagy ha igen, olyan fonallal, amit mi, nézők, nem látunk. Így kissé olyan érzésünk lehet, mintha egy vaktérképpel a kezünkben és iránytű nélkül kellene az erdőből kijutni. (Vagy megtalálni a közepét?) Papageno farmercuccban parádézik: ha valaki ismerős az indiános történetek világában, tudhatja, Karl May regényeiben (Az Ezüst-tó kincse, Az olajkirály, A medveölő fia) vannak ilyen csetlő-botló, alapvetően szerethető, ám eléggé fura figurák. Az Éj Királynőjének udvarhölgyei mintha Londonból, egy nagy dark wave buliból léptek volna le. S hozzájuk képest hova tegyük a kastély környékén vonuló köpenyes munkásnőket? Vagy az olajos képű szerecsen Monostatost (Böjte Sándor) a cipzáras bőrrucijával, és az embereivel, akik mintha a Grease autószerelő-műhelyéből kerültek volna elő? A három gyerek jelenléte itt jóval hangsúlyosabb lett: eleinte a múlt század elejét idéző iskolásruhákban parádéznak, aztán meg bohócjelmezben. (Ami bennem simán Stephen King horrorját, az It látványvilágát idézte fel.) De a vizuális orgiát mégiscsak Sarastro és a beavatottak stábja koronázza meg: led-fényekkel világító gallérjaikkal mintha a Star Trekből pottyantak volna ide.

Kérdés, kell-e mélyebb kapcsolatot keresni a látvány és a zene között? Kell-e mindenáron nagy megfejtésekre vadászni? Megérteni, mi ez az út, amin a herceg és a madarász jár? Az út a lényeg, vagy a cél, a megérkezés? Vagy elég, ha beülünk erre az operára, aminek a zenéje gyönyörű, a zenekar lendületesen játszik, varázslatos énekhangok kényeztetik a fülünket (Kolonits Klára/Varga Viktória, Donkó Imre, Turpinszky Gippert Béla, Molnár Ágnes, Zábrádi Annamária, Kováts István), a játék mutatós, pörgős, modern – ám kissé öncélú –, a végén pedig így is, úgy is elsodor minket a katarzis? Mert Mozart mégiscsak zseni volt. Egy rocksztár, aki történetesen 1756-ban született: pont 200 évvel azelőtt, hogy 1956-ban megjelent Elvis Presley dala, a Heartbreak Hotel.

Láttunk egy operát, aminek a zenéje és a kiállítása jó, csak mintha a rendező nem tudta volna eldönteni, mit akar üzenni vele.

A részletes szereposztást itt találják, a színház honlapján, s itt olvashatnak arról is, hogy mikor láthatják A varázsfuvolát.