Belépés
Regisztráció
„Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogyan jelenítsük meg az erőszakot”
Szerző: Vajland Judit | info@dehir.hu Közzétéve: 2020.10.24. 11:00 | Frissítve: 2020.10.24. 11:00
Debrecen – Gyakran nyúl érzékeny témákhoz Madák Zsuzsanna, aki már harmadik éve erősíti a Csokonai Színház társulatát, s most arról mesélt a színház nyelvén, ami „kimondhatatlan”. Interjú.
A CSIP (Csokonai Ifjúsági Program) ma már nem ismeretlen a debreceni és környékbeli iskolákban. A csapat színházi nevelési szakemberei a kisiskolástól a középiskolás korosztályig készítenek színházi nevelési programokat (ezen belül színházi nevelési előadásokat, előadásokat feldolgozó foglalkozásokkal), drámaórákat, workshopokat. A CSIP idei, Kimondhatatlan című előadása együttes alkotói munka eredménye. Októbertől nemcsak a középiskolások, hanem a felnőttek is kipróbálhatják magukat a részvételi színház izgalmas világában. Madák Zsuzsannával, az előadás rendezőjével beszélgettünk.
A Kékbolygó története (fotók: Máthé András)
Dehir: Mit tesz, tehet hozzá az interaktivitás, a nézői észrevétel vagy játék egy előadáshoz?
Madák Zsuzsanna: Mind a zárt, mind a nyitott előadások esetében szerintem fontos, hogy hiátusokkal dolgozzunk, hogy legyen helye, dolga a nézőnek/résztvevőnek, hogy ne mondjon ki mindent helyette a színház, hogy bele tudjanak kerülni a történetbe a nézők/résztvevők gondolatai. Egy interaktív előadás esetében arra van lehetőség, hogy ezek a gondolatok verbalizálódjanak, megképződjenek a jelenlévő közösség számára. Tehát az előadás szövetébe ténylegesen belekerülnek a résztvevők gondolatai, akciói. Fontos azonban megjegyeznem, hogy senkit nem kényszerítünk semmire, mindenki annyira vesz részt az interakciókban, amennyire szeretne. A többieket hallgatni is izgalmas.
Dehir: Hogyan került a színházi nevelés közelébe?
Madák Zsuzsanna: A részvételiség mindig is érdekelt. Ha visszagondolok, a különböző cserkész- és hittantáborokban mindig olyan játékokat moderáltam, amelyekben résztvevőket mozgattam, vagyis a drámajátékos énem régóta bennem motoszkált, de nem ezen a területen indultam el a pályán, később kezdtem el színházi neveléssel foglalkozni. A Vörösmarty Színházban játszottam fiatal koromban, majd Budapesten több független társulatnál, nagyon különböző terekben keresgéltük a színház határait. Először Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban kaptam lehetőséget, hogy kipróbáljam magam a területen. Tapasztalatok nélkül, ám nagy lendülettel belevágtunk a munkába. Iszonyúan élveztem, és a diákok és a pedagógusok is nagyon szerették az előadásainkat, ugyanakkor rájöttem, hogy ezen a téren lehet és érdemes is tanulni – ekkor kezdtünk el Bethlenfalvy Ádámmal és Cziboly Ádámmal, a szakma két elismert szakértőjével dolgozni. Előadásaink eljutottak különböző fesztiválokra, ahol bemutatkoztunk a színházi nevelési szakma számára. Innentől kezdve nagyon sok „tanárom” lett, mindenkinek kikértem a véleményét, nagyon sok hasznos visszajelzést kaptam.
Dehir: A Kimondhatatlan ötlete egy színésznő, Wessely Zsófia és az egyik énekes, Nagy Kíra fejéből pattant ki. Az előadás alapja nem egy irodalmi mű volt, hanem a két későbbi szereplő vágya, hogy beszéljetek a családon belüli bántalmazásról. Hogyan született ebből előadás?
Madák Zsuzsanna: Valóban a két lány keresett meg ezzel az ötlettel, Gemza Péter pedig nagyon támogatta kezdeményezést, fontosnak tartotta, hogy elkészüljön ez az előadás. Romankovics Editet kérte fel a színház a dráma megírására, ő volt a szerzője a tavalyi évadban bemutatott Para című előadásnak is. Gemza Melinda, a CSIP vezetője is társult a csapathoz, színházi nevelési szakértőként pedig Bethlenfalvy Ádámot kértük fel, aki többször dolgozott már ebben a minőségében és rendezőként is Csokonaiban. A munkafolyamat során sokat beszélgettünk, megosztottunk egymással általunk ismert történeteket, és Edit ezekből írta meg a darabot.
A szövegkönyvfejlesztésben a színészek is részt vettek.
Ez rendhagyónak számít egy kőszínházi helyzetben, de ez esetben fel sem merült, hogy kihagyjuk őket ebből a folyamatból, hiszen azért vágtunk bele, mert ők fontosnak gondolták, hogy erről a témáról színházon keresztül beszéljenek. Bevontunk a munkába egy pszichológus-családterapeutát is, és Melinda és Ádám is jelen volt az előkészítési fázisban. Általában csak egy íróval szoktam dolgozni ebben a munkaszakaszban, most pedig egy teljes csapattal tettük ezt.
Dehir: Az utókövetés nem a színház dolga, de hol van a felelősség határa? Hogyan éli meg, ha látja, hogy egy gyerek biztosan érintett az adott témában, mert mondjuk sír az előadáson, vagy bármilyen más módon egyértelmű jelét adja, milyen nehezen viseli a látottakat?
Madák Zsuzsanna: A Kimondhatatlan előadáshoz egy kiadványt készítettünk, amelyben olvashatnak a fiatalok a témáról, illetve feltüntettünk segítségforrásokat is, hogy információt adjunk arról, hogy hova lehet fordulni, ha valaki bajban érzi magát. A tanárok pedig kapnak egy csomagot, amelyben ötleteket, javaslatokat kínálunk az előadás további feldolgozásához. Az érintettség a Kimondhatatlan előadás esetében nehéz kérdés. Nyilván nem az a cél, hogy olyan hatást keltsünk valakiben, amivel az illető nem tud mit kezdeni. Hiszek abban, hogy egy érintett esetében iszonyú ereje van annak, ha a színház és az osztálya egy fikció keretén belül az ő problémájával foglalkozik.
Az előadás nem tudja megoldani egy érintett problémáját. Nem is lehet ez a célunk, a cél sokkal inkább az, hogy ki lehessen mondani olyan dolgokat, amelyek egyébként nem verbalizálódnának a közösségen belül.
Az előadás egyik pontján arról beszélünk a résztvevőkkel, mi a legkisebb dolog, amit bárki tehetne, ami változtathatna az egyik bántalmazott szereplő helyzetén, aki az osztályában is marginalizált státuszban van. A tesztelőadáson olyan egyszerű dolgokat mondtak, mint hogy egy osztálytársa mellé ülhetne a menzán. Tehát távolról sem azt feszegetjük, hogyan oldható meg egy megoldhatatlan helyzet, hiszen azon, akit súlyosan bántanak otthon, valójában csak a kiemelés segít.
Dehir: Könnyen tud efféle témákhoz nyúlni?
Madák Zsuzsanna: Gyakran nyúlok érzékeny témákhoz. A Kimondhatatlan attól borzasztóan nehéz, hogy a családon belül vizsgáljuk a bántalmazás problémáját. A családon belül, amely mindenki számára a legérzékenyebb terep. Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy hogyan jelenítsük meg az erőszakot, és azon is, hogy meddig meséljük a történetet, hol érjen véget az előadás.
Dehir: Miben tér majd el a felnőtteknek készülő előadás?
Madák Zsuzsanna: Szerkezetileg nyilván ugyanaz lesz, amit a diákok kapnak, de más lesz az alapszituáció, mivel nem egy közösség, hanem egymást nem ismerő emberek vesznek részt az előadáson. És koruknál fogva is más nézőpontokból tekintenek majd a történetre. Izgalmas lesz megélni párhuzamosan a felnőttek és az osztályok számára játszott alkalmakat.
Dehir: Hogy éli meg a vírushelyzet okozta kihívásokat? A próbafolyamatba erőteljesen beleszóltak a korlátozások.
Madák Zsuzsanna: A tavaszi leállásnál még épp csak átrágtuk magunkat a történeten, még az elemző és rendelkező próbák fázisában tartottunk. Soha nem dolgoztam még ilyen elnyúló időintervallumban egy előadáson: februárban kezdtük és különböző szakaszokban most októberben érünk a végére. Az biztos, hogy sokat lehetett közben gondolkodni, rá lehetett nézni bizonyos távolságokból. Nagyon fontos számunkra, hogy az előadás során biztonságos körülményeket teremtsünk: a résztvevők számára kötelező a maszkviselés, a színészek az interaktív részeket maszkban vezetik, illetve távolságot tartanak a résztvevőkkel.
Dehir: Harmadik éve társulati tag, de 2015-ben már Debrecenben rendezte a Verona 1301 előadást. Hogy érzi magát ebben a közegben?
Madák Zsuzsanna: Nagyon szeretem a társulatot és a várost is. Debrecenben is itthon vagyok. A színészházi lakásomban csiszolok, festek, közben rálátok az erkélyemről a színház felújítási munkálataira, lövök egy fotót, és elküldöm a szüleimnek, hogy lássák, hogy a „nagy otthonom” is szépül. Nem idegenként szerződtem ide, a korábbi munkák miatt már tudtam, hova érkezem. Kétlaki életet élek: az ingázást Budapest és Debrecen között már nem tekintem átmeneti állapotnak, nem gondolom már, hogy választanom kellene. Két otthonom van. És ez teljesen rendben van így.
2024.02.03.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)