Nem több, mint logikai játék

---

Minden jel arra mutat, hogy a zenitjén már túljutott; kár lenne egy tisztességes iparosmunkánál többet várni David Finchertől. Az újratetovált lány több sebből vérzik, s összességében súlytalanabb, mint néhány évvel ezelőtti svéd elődje.

---

Vajon kötelező-e a művészeteknek reflektálniuk a társadalmi visszásságokra? Valószínű, hogy a legtöbb észak-európai igennel válaszolna, többek közt abból az okból, hogy a kultúrkör egyik legmarkánsabb tradíciójaként tartjuk számon ma is a különböző művészeti ágakban megnyilvánuló éles társadalomkritikát. „Valami bűzlik Dániában” – fogalmaz Marcellus a Hamletben, de folytathatjuk a sort a norvég társadalomkritikus realizmus egyik jeles képviselőjével, Ibsennel vagy az első dogma-filmmel, a ’98-as Születésnappal (Festen), melyben szintén csontvázak esnek ki a szekrényből.

A svéd író-újságíró Stieg Larsson szintén felvette a kesztyűt, amint híres regényfolyamában egy bűnügy köré szőtte a politikai szálakat, és leszedte a keresztvizet az egyik svéd pénz-dinasztiáról. A Millennium-trilógia első darabja Niels Arden Oplev filmrendező tolmácsolásában 2009-ben filmként is feltűnt a kulturális kínálatban. Egyidejűleg Hollywood is filmterveket szivárogtatott ki, aminek nyomán 2012 januárjában mutatták be először hazánkban A tetovált lány amerikai verzióját. A rendező, David Fincher (Hetedik, A közösségi háló) visszautasítja a feltételezést, mely szerint remake-et készített volna. Az alkotó könyvadaptációról beszél, melynek tervét jó ideig dédelgette.

A bukott újságíró, Mikael Blomkvist (Daniel Craig) egy furcsa felkérésnek eleget téve kezd el nyomozni egy negyven éve eltűnt lány ügyében. Megbízója a Vanger-konszern korábbi feje, Henrik Vanger (Christopher Plummer). Amikor Blomkvist épp megrekedne a nyomozásban, asszisztenst kap egy furcsa hacker lány, Lisbeth Salander (Rooney Mara) személyében.

Fincher szerencsére ragaszkodott a történet eredeti helyszínéhez, amivel látszólag hű maradt a könyvhöz, filmje mégsem tud több lenni, mint egy intelligensen felépített logikai játék – hiába keresnénk itt Larsson és Oplev társadalmi elkötelezettségét, a szociális és politikai viszonyok jobbítására való törekvést. Nemtörődömségről vagy talán lustaságról árulkodik ugyanakkor az, hogy Oplev beállításait Fincher több ízben is lekoppintotta. A felvezetést a töredékesség jegyében kissé megbonyolította, és nem adott túl sok lehetőséget Daniel Craignek arra, hogy beletaláljon az oknyomozó újságíró szerepébe. A nevét adta ugyanakkor olyan változtatásokhoz, melyek – mindent összevetve – nem válnak a film előnyére. Elsősorban a feminista Lisbeth karakterén finomított sokat és önkényesen megváltoztatta az újságíró és a hacker lány kapcsolatának jellegét. A bosszúálló angyal, Lisbeth kemény, de meglehetősen ellentmondásos karakter Oplevnél, a szexből és a szerelemből is kihasítja azt a részt, ami úgy érzi, jár neki. Az érzelmeit a hűtőben tartja, s bár egyszer nyitva hagyja az ajtaját, képes újra, szélsebesen becsukni. Fincher nőalakja sokkal gyengébb, szerethetőbb és sérülékenyebbek – nem csoda, hogy Blomkvist gyógyíthatatlan sebet ejt rajta.

Elnagyolta a krimiszálat, megelégedett a rituális gyilkosságok utalásszerű megjelenítésével – nem lehetetlen, hogy azoknak akart kedvezni, akiket annak idején felháborított a nők ellen elkövetett erőszak részletes leírása a Millennium- kötetekben. Fincher javára írhatjuk viszont a szarkasztikus, fanyar humort, ami a kívülállóság hangsúlyozására szolgál a filmben – mind Blomkvist, mind Lisbeth esetében. Említést érdemel az is, hogy Trent Reznor és Atticus Ross zeneszerzők A közösségi háló után ismét kitettek magukért. Az Immigrant Songhoz (Led Zeppelin) készült átiratuk a filmelőzetes kapcsán bejárta az egész világot, de saját szerzeményeikkel sem vallottak kudarcot.