Nemzeti-vendégség: tiszta őrültek háza? Vagy amit akartok?

---

Debrecen – A Csokonai Színházban vendégszerepelt a Vitéz lélek című darabbal a Nemzeti társulata. Tamási és Vidnyánszky három színben. Kritika.

---

Óriási várakozás előzte meg a Nemzeti Színház friss direktora, Vidnyánszky Attila első rendezését az új évadban. Miután a hazai sajtó, illetve a hazai kritikusok egy része évek óta elsősorban politikai indíttatásból fröcsög vele kapcsolatban (más szóval: kötelességszerűen belerúg egyet) nagy kérdés volt, mit tudnak (akarnak?) kezdeni a rendező tényleges művészi teljesítményével.

Vidnyánszky Tamási Áron darabjával, a Vitéz lélekkel nyitotta az évadot. S ahogy megígérte, a nemzet színházának előadásait nem csak a fővárosiak számára tette elérhetővé, Debrecenben is láthattuk októberben.

Első szín. A darab hőse, Balla Péter (Trill Zsolt) hazatér a falujába a háborúból. Régi élete romokban hever: egykori kedvese (Tenki Réka) nem tudott várni rá, holtnak hitte, s férjhez ment egy másik férfihez, Kristófhoz (Tóth László). Semmi nem olyan, mint régen. Vesz hát egy szamarat Péter (ami a faluban a szegénység lenézett jelképe), s próbálja újraépíteni a világot. Különös emberrel (Mécs Károly) találkozik közben, akinek a lánya rég elhunyt, még négy éves korában. De Ambrus, az apa nem szeretné, ha a halott emléke elhalványodna, s keres valakit, aki szívébe fogadná azt a lelket. Péter rábólint, megállapodnak, e nem létező lány lesz Péter lelki társa. Kicsit morbid a történet, de Tamásitól nem szokatlan, ha misztikus elemekkel szövi át meséjét. Az első felvonás némileg lassú léptekkel halad, felvázolja a szereplőket, a történetet. A háttér, a berendezés szinte semmi: néhány gerenda lóg, s imbolyog fentről, óriási farönk hever a földön, s pár egyszerű bútor. De a színpad mégis élettel telik meg azáltal, ahogy belibbennek a szereplők, vagy három falubeli kissrác kerülgeti a ház jelképes terét. Balla Péter a háború után újabb háborút hirdet: a lélek, a tisztaság, a hit háborúját – hogy rend legyen a világban, hogy ne csak a test, az anyagiasság számítson, hanem a szó, az érzelmek, és legyen értelme a reménynek is.

Második szín. Ott vagyunk az erdőben, szinte érezzük az illatát. S nézzük, mi sül ki ebből az őrületből. Ami fokozódik. Péter ugyanis megismeri az igazi szerelmet is. Ami nem csupán lelki eredetű, mivel teste is van. Fiatal, csinos teremtés a beszédes nevű ács, Lázár (Horváth Lajos Ottó) lánya. Az ács azonban szigorú, hitével, vágyaival, természetével viaskodó ember. Tiltaná lányát, Borókát (Martinovics Dorina) mindentől és mindenkitől. Ám hiába, mert az élet él és élni akar: a lány megismerkedik Péterrel, egymásba szeretnek – csakhogy Péter is válaszút elé kerül, mivel egyszer már elígérkezett. Számára pedig szent az adott szó. Súlya van. Értelme van. Nem annyi, hogy most csak legyint, tegnap azt mondtam, ma meg ezt mondom. Ahogy szó szót követ, csattannak érvek, ellenérvek, a néző eltűnődik, nem arról szól-e ez a darab, hogy a rendező maga is egy küzdelembe csöppent? Nem az ő háborúja ez?  Nem arról szól, hogy vannak a nagy trendek, melyekkel Vidnyánszky szembe megy? Az ő előadásaiban ugyanis nem romlik el minden végérvényesen, nem masíroznak fasiszta miniszterek, az ő hősei nem drogosok, nem melegek, nem őrültek, nem világhódítók és -pusztítók, nála nem perverzek és gyilkosok integetnek ki a függöny mögül. Vidnyánszky bevallottan törekszik arra ugyanis, hogy a világot ne letapossa, hanem megemelje. S hogy ez a Vitéz lélekben sikerül-e, nagy kérdés. Legalábbis a darab első kétharmadában.

Harmadik szín. A harmadik felvonásban azonban hirtelen minden megfordul. A néző megvilágosodik, s megérti, hogyan áll össze egésszé a töredezettség, s hogyan lesz abból, ami korábban komplett őrületnek látszott kristálytiszta logika. S látja is a megoldási lehetőségeket, hogy nem a nemzethalál rémképe tombol majd a darab végén. Persze, addig sok minden történik Balla Péter környezetében. Megvallja igazát az ács, az eltűnt szamár nyomába ered Péter öreg barátja, Nikita (Reviczky Gábor) és annak felesége, Sári (Nagy Anna), közben bőséggel szórva a székely humor sziporkáit, s tovább kever a bolond (és gazdag) vénlány, Panna (Tóth Auguszta) is. A szerelmesek pedig küzdenek önmagukkal, sorsukkal, lehetőségeikkel. Nem egymással – egymásért. Vidnyánszky Attila igazán jó társakat talált e kalandhoz: a debreceni nézők olyan színészek játékát csodálhatják, mint Reviczky, Nagy Anna, Mécs Károly – vagy éppen Trill Zsolt. (Aki hét évet töltött Debrecenben, ahogy Tóth László is.) S közben, míg játszanak, végig zene szól a dzsessz és a népzene határán.

Tamási? Lehet tűnődni, mennyire erős vagy törvényszerű, mennyire emblematikus, hogy Vidnyánszky egy ma határon túli világot megidéző író, Tamási művéhez nyúlt. Akire oda lehet vetni a követ, hogy népi, nemzeti – tehát paraszt, vagy valami ilyesmi. Valóban tény, hogy nem urbánus környezetben, őrült nagyvárosban vagy pusztulásra ítélt gettóban játszódik a Vitéz lélek. Talán nem is túl jó színmű. De az is igaz, hogy Erdély vagy az erdő önmagában semmire nem garancia. Itt nincs szó álnaiv szépelgésről. Van valami nehezen kezelhető és félelmetes őrület, ám az szenvedéllyel párosul. Semmi mesterkéltség nincs a történetben, a történetvezetésben és a rendezésben sem. Ez nem olyan, mint amikor a magyarkodó cívis székelykaput tesz a háza elé, aminek Debrecenben semmi keresnivalója. Ez az előadás arról szól, ami általános: harag, szerelem, útkeresés, ígéret, adott szó, akarat, vágy, remény.

Függöny. A darab első előadását követően e sorok szerzője találkozott egy régi hölgyismerősével, aki ugyan rajong a színházért, de sem Vidnyánszky, sem Trill nem volt a szíve csücske soha. El sem akart menni először, árulta el. Aztán bevallotta: nem bánta meg, hogy megnézte. Olyan élményben volt része, mondta, hogy a végén szinte kicsordult a könnye a meghatódottságtól. Pedig nem lett rossz vége. A „nemzethalál”, a „mindenki megdöglik” és „mindenki drogos vagy náci” élménye helyett a néző azt érezhette: színházba menni jó.

(Az előadás fotói a Nemzeti Színház bocsátotta rendelkezésünkre. Fotók: Eöri Szabó Zsolt)