Őrületes zuhanás a stúdiószínházban: ki tudja, hova hull ez az ember?

---

Debrecen – Új darabot írt egy fiatal debreceni színész. Lendületes, rövid, van benne élet, halál, szerelem – és nem csupán fiataloknak szól. Kérdés: hova ez a zuhanás? Meddig tart? Mikor lesz vége? S mit keres a hisztis macska a lámpaoszlopon, miközben sanzonok szólnak? Kritika.

---

Nagy kérdés, szeretnek-e színházba járni a debreceniek. Miért igen, ha igen, s miért nem, ha nem? A kérdés felvetése ebben az értelemben különben csak elméleti, mondhatni költői. Nem célja, nem feladata, ennek az írásnak, hogy megoldást, megfellebbezhetetlen feleletet találjon. Ellenben akár kedvet teremthet, nézőket rá- vagy lebeszélhet arról, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek a zöld tündérrel. Vagy ha úgy tetszik, a Zöld Tündérrel. Az abszinttal – azaz az Absinth című előadással.

Ami tipikus stúdiódarab. Kevés szereplő, kis költségvetés, s lehetőleg nem gigászi hosszúság jellemzi. Eleve, aki kedveli ezt a műfajt, az tudhatja, hogy a stúdiószínházi előadások már csak a közelség, az intim tér miatt is izgalmasak lehetnek. Amikor a színész szinte olyan közel kerül hozzáér a nézőhöz, hogy az ezáltal úgy érezheti, nem csupán szemlélője, de résztvevője is annak, ami a színpadon történik. Ami olykor tényleg csak néhány lépés jobbra balra, előre és hátra. Éppen ezért persze nem is lehet túl sok embert beengedni a nézőtérre, ahova olykor mégis hihetetlen tömeg képes bezsúfolódni. (Mint ahogy így volt ez az Absinth premierjén.)

Az előadás ugyanis kifejezetten szimpatikus. Például alig hosszabb, mint egy óra. Kevés a díszlet, de ami van, az ötletes, stílusos és magáért beszél, miközben teret enged a képzeletnek. S nincsen színészek tömege sem, hogy azt néznénk, ki ez már megint, s mit akar.

Az Absinth zenés játék. Sok dallal, nem túl sok szöveggel – ám a dalokból és a dialógusokból kibontakozik egy érdekes, eléggé abszurd, néha nevetős, néha meglepő, néha megütközésre késztető történet. Vannak benne váratlan elemek, fordulatok, a végén meg nagy rádöbbenés, leesik a néző álla is – de azért ne szaladjunk előre ennyire, mert ennél azért hosszabb az Absinth.

A színhely a bohém és bohó Párizs. Utcai lámpa, kukákból előbújó muzsikusok – egy szaxis (Csonka László) és egy harmonikás (Dargó Gergely) –, és rögtön egy sanzonnal indul. Kínálkozna a macskazene kifejezés, de hát itt inkább kukában lakozó patkányok bújnak elő. Ellenben macska majd lesz, csak ki kell várni... Bakos-Kis Gábort nem először halljuk énekelni: jó volt a Máriában Józsefként, az János vitézként is, és igen intenzíven hozza nyitányként ezt a francia dalt is. A videón és az interneten is nevelkedett közönség rácsodálkozhat, milyen, ha nem egy képernyőről, hanem eleve arcba kapja a zenét és az éneket. Hamarosan kiderül, hogy ez a szereplő: zuhan. Honnan? S hova? Miközben a zuhanás néha meg-megszakad, szép lassan összeáll a kép. Ugyan honnan is zuhanna az ember, ha nem ki az életéből, aminek valami oknál fogva nincsen értelme. (Kérdés persze, van-e értelme az életnek, s mi az. A válasz akár olyan egyszerű is lehet, hogy van, maga az élet, az, hogy éljünk...)

Zuhanó hősünk különböző személyekkel találkozik egy-egy jelenet erejéig. Egy fiatal, szép nővel, aki szerelmet, ölelést szeretne. Egy idősebb asszonnyal, aki retteg az öregségtől, nem meri, s nem is akarja elfogadni. Egy kislánnyal, aki akár lehetne is, de történetesen nincs. Az elején a szöveg még döcög olykor-olykor, túl kézenfekvő mondatok hangzanak el, kicsit művészies közhelyek. Aztán mintha a zuhanás a helyére rázná a gondolatokat, a dialógusokat: már semmi sem döccen, csak hullámzik, halad előre lazán.

Jó társa, igazi partnere Szűcs Nelli Bakos-Kis Gábornak, aki most is képes a nagy mutatványra, milyen is könnyedén szerepből szerepbe, figurából figurába siklani – olykor egy-egy jeleneten belül is. Akár szexre és szerelemre vágyó érzéki nőt, akár rettegő, dohogó vénasszonyt, akár tanácstalan kislányt játszik, el tudjuk hinni neki. Kénytelenek vagyunk elhinni, mert mintha az adott jelenet erejéig azzá válni, akit játszania kell. S a trió harmadik tagjaként ne menjünk el Mészáros Tibor mellett sem, aki ezúttal macska képében szórakozik velünk. Akinek volt macskája valaha, az tudja: pont ilyenek a doromboló, szőrös, karmos és néha hisztis négylábúak, mint amilyen ez a sokféle szerepből ismerős fiatal színész. Egyszerre hozza az állatot, s nyilván, mert az állat is emberi, azt, akit maga az állat szimbolizál. De azt is mondhatnánk: hozza a másik ént, a lelkiismeretet.

Az Absinth zenés játék. A zuhanást, a párbeszédeket dalok szakítják meg. A zuhanás egyre gyorsabb, érezzük, egre gyorsabb, s egyre halálosabb. Egyre tisztább a kép, a képlet, minek is vagyunk tanúi. Szórakoztató darab az Absinth? - töprengünk. Az. Elgondolkodtató? Igen. Művészet ez? Modern, mai? Bólogathatunk, igen. S miért pont Absinth? Mert azt iszogatnak hőseink? S miért pont azt?

Nem tökéletes, de mégis: egy olyan darab és egy olyan előadás született Olt Tamás tollából (illetve egyúttal a rendezésében is), ami alkalmas lehet arra, hogy kedvet teremtsen a színházhoz. Még azoknak a fiataloknak is, akik esetleg eddig azt hitték, hogy a színház az valami élvezhetetlen, nagyképű modernség vagy éppen hogy unalmas és poros műfaj, ami valahogy itt maradt az elmúlt századokból. Nem az. Élet, halál, szerelem, álmok, vágyak, dalok – egy észvesztő nagy buli. S májusban több ízben látható lesz.