Oscar-díjas mozi Debrecenben: egy 50 éves nő zűrje az űrben

---

Az univerzum 12 milliárd éve még egy borsószem nagyságú anyaghalmaz volt. A Gravitáció című film megmutatja, most milyen óriási. Kritika.

---

Aki esetleg nem látta volna a nem rég lezajlott Oscar-díj átadást, és most szeretné megtekinteni a filmet, az nem árt, ha tudja, hogy hét aranyszobrocska, egy aranyglóbusz, és ezen felül még hat BAFTA is sikeresen landolt a Gravitáció alkotóinak tarsolyában az elmúlt hetekben. Ez mindenképp meghozhatja a néző kedvét ahhoz, hogy kalózkodás helyett széles vásznon akarja megnézni a filmet.

Alfonso Cuarón első-díjas rendező alkotása mérföldkő a filmtörténelemben. Míg kollégái – vagy éppen riválisai – a Föld felszínén kutatnak forgatási helyszínek után, ő bezárkózik utómunka-mágusaival a stúdióba, és teremt egy teljesen új világot. Persze, nem hét nap alatt. Két szereplős űrdrámájában Sandra Bullock és George Clooney vállalja a legnehezebb színészi munkát, és anélkül formálják meg karaktereiket, hogy bármilyen segédeszköz állna rendelkezésükre a saját fantáziájukon kívül. Ugyanis a tér, az eszközök, a mozgóképek legnagyobb része animációs technikával készült. Lássuk be, ezt a hollywoodi színészek zöld dobozokban és kék vásznak előtt úgy gyakorolják már, mintha csak díszletek között kellene mozogniuk. (Például azok a színészek is, akik 3D grafikus játékokhoz készítenek bejátszásokat két szint teljesítése között.) De a Gravitáció talán minden ilyen munkának a magasiskolája.

A végeredmény pedig elképesztően hiteles. Hogy hogyan lehetséges ilyen tűélesen ábrázolni az űrben töltött – felfoghatatlan – időt az asztronautáknak, arról órákig lehetne vitatkozni. Az biztos, hogy elképesztően sok kutatás és pre-work előzte meg a forgatásokat. Így a kész filmben olyan kérdésekre kaphatunk választ többek között, mint hogy mi történik az emberrel, ha az univerzum sötétjében elszakad a biztonsági kábel, vagy mi lesz a testünkkel, amikor lekerül róla ilyen környezetben a szkafander... Esetleg: meddig elég a végtelenségben egy csupornyi oxigén? Hogy mindebből mennyi a realitás és mennyi a fikció, talán nem is számít, hiszen mindent elhiszünk a filmnek.

A két főszereplő a film első részleteiben elszakad az űrhajótól és megállíthatatlanul sodródik a végtelen űrben. Sötét van, a kilátás szívfacsaróan gyönyörű, a csöndben szép lassan fokozódik a pánik. Egy újabb történet születik arról, hogy az ember tűréshatárát bármeddig ki lehet tolni. Legalábbis addig, amíg a tudat működik. Egy első látásra esélytelen helyzetből vergődnek ki a karakterek, ki-ki a maga tapasztalt, vagy tapasztalatlan módján – és ez a látvánnyal együtt az újdonság erejével sodorja el a nézőt.

Nem véletlen, hogy a film több kategóriában is díjazott lett a látványvilága miatt. Ugyanakkor sokan nem értettek egyet az Akadémiában azzal, hogy nem vitte magával a Legjobb film díját is. Andy Vajna több hírportálnak is úgy nyilatkozott, szerinte ennek a filmnek kellett volna nyernie. Szerintünk pedig a szobrocska jó helyen van ott, a 12 év rabszolgaság vitrinében. Ugyanis hiába az elképesztő vizuális élmény, a szüzsé elég soványka. A Gravitáció igazából nem egy elgondolkodtató, mélylélektani dráma. Fokozódik a feszültség, együtt pityergünk a magányában űrben rekedt főhőssel. S mindehhez olyan érzés társul, mintha búvárruhában, több ezer méter mélyen a víz alatt úszkálnánk vele védtelenül. Mert csak ezt sikerül elképzelni a tömegvonzáshoz társítva, mivel a súlytalanság állapotát eddig nem ismerhettük. Viszont nincs szükség elbeszélésre egy látvány-filmben. Nem igényeljük a hosszú és nyakatekert dialógusokat. Elég a zihálásra figyelni, a tompa puffanásokra, ahogy a rendszer hiba közben hangosan sípol a gépezetben. Az atmoszféra, amely ismeretlen távolságokba emelkedik a néző számára, kihagyhatatlan élményt garantál. A hosszú, kitartott snittektől, a belső vágásoktól lesz helyenként kellemesen lassú a film ritmusának sodrása, máshol ugyanezen eszközök miatt fokozódik a feszültség. Ez a film háttérbe szorítja az elbeszélést és szinte mozgó festménnyé alakul a vásznon.

Sandra Bullock pedig hamarosan betölti az ötvenet, és nincs kedve megöregedni. Egy sportos, harmincéves testében utazza végig az űrállomások aszteroidák bombázta szigeteit. A végsőkig küzd a happy end-ért, ami igazi bajnokot farag a karakterből a film végére. Nők ezrei szeretnék majd követni az általa megformált Ryan Stone-t, aki nem csak súlytalan az univerzum sötétjében, de kortalanná is válik. A karakán női archetípusok egy teljesen új generációját teremti meg, miközben olyan energiákat mozgat meg fényévekre a segítségtől, amelyekre talán egy férfi sem lenne képes. Az általában könnyed romantikus-vígjátékokat vállaló színésznő időnként szereti megmutatni, hogy drámában is megállja a helyét. S teszi ezt rajongói legnagyobb örömére. Színésztársa, George Clooney játékát viszont enyhe csalódás követte. Mellékszerepe egyetlenegy funkcióját sem sikerült betölteni: a humoros sármőrt. Pedig neki ez a szerep már a nevével összeforrott az évek során. (Talán érdemes lenne valami újat kipróbálni a Martini reklámok után.) Mindenesetre ez egy pillanatra sem veti vissza a Gravitáció sikerét, amit még nagyon sokáig fognak a filmes berkeken kívül is emlegetni.

A filmet a debreceni nézők az Apolló mozi Oscar-jelölt filmeket bemutató sorozatában március 15-én láthatják. Addig pedig itt az előzetese: