Párizsban jobb volt szerelmesnek lenni

---

A Párizs, szeretlek! 2006 egyik legszerethetőbb filmes produkciója volt. A „projekt” Amerikában folytatódott. Az immár Debrecenben is látható New York, szeretlek!-ben azonban több a klisé, mint az eredeti ötlet. Valenti napi filmkritika.

---

A Párizs, szeretlek! minden idők egyik legnehézkesebben elkészülő filmje volt, sok-sok, bizonyára igen hisztis rendezőt kellett rábírni a munkára, hogy összeálljon a filmfüzér. A szkeccsfilmre igen impozáns névsor állt össze. Hogy mást ne mondjunk, a legeurópaibb amerikai, Gus Van Sant, a spanyolok ultraérzelmes Isabel Coixetje, a horrorvirtuóz Wes Craven, az Ázsiába rettentő szerelmes operatőr, Christopher Doyle, a legfelkapottabb német, Tom Tykwer és a bravúros Coen fivérek rendeztek egy-egy rövid epizódot a francia főváros egy-egy kerületében. S persze sztárparadé volt a javából; Juliette Binoche, Willem Dafoe, Nick Nolte, Elijah Wood, Emily Mortimer, Natalie Portman, Steve Buscemi és Gérard Depardieu is szerelmes lett Párizsba vagy Párizsban.

Emmanuel Benbihy producer úgy gondolta, érdemes megtartani és más városokba is átköltöztetni a koncepciót, így a jövőben jön majd a Sanghaj, szeretlek! és a Jeruzsálem, szeretlek! is, de előbb Amerikát járta meg az ötlet. A New York, szeretlek! magyarországi és debreceni bemutatóját Valentin napra időzítették. Lássuk, kínál-e többet, mint az ilyenkor „kötelező” romantikus filmek!

Ki tudja, talán Párizs neve tényleg annyival jobban cseng, mint New Yorké, vagy az ötlet tetszett meg annyira a 2006-os film rendezőinek, de a nagyobb költségvetés ellenére az amerikai folytatásnál közel sem találunk akkora neveket, mint francia elődjénél. A színészeknél még nincs is okunk panaszra, Natalie Portman itt is szerepet vállalt (rendezőként és íróként is), mellette láthatjuk Christina Riccit, Andy Garciát, Orlando Bloomot, Maggie Q-t, Ethan Hawke-ot, a transformes-es Shia LaBeouföt (életében talán most először mutat színészi kvalitásokat) és Julie Christie-t is, a direktoroknál viszont nincsenek húzóemberek. Tíz mostanában felkapott tehetséges fazon ült a rendezői székekbe, a legerősebb név az írók között bukkant fel; Anthony Minghelláé, aki sajnos a bemutatót már nem élte meg.

Az viszonylag hamar kiderül, hogy a New York, szeretlek! epizódjai nem különülnek el annyira, mint amennyire láthattuk azt a párizsi moziban. Itt egységes a keret, jobban egyben vannak a stílusok, sőt, még össze is folynak az egyes szálak, ily módon egy szokatlanul koherens filmfüzért kapunk, ami persze szebben siklik a vásznon, csak épp elmarad az a csodálatos felfedezés, amikor rájövünk, ez bizony a Coen testvérek vagy épp Wes Craven munkája. És ez még csak a kisebb baj. A nagyobb az, hogy nincs is miért ezen gondolkodni. Ugyan akad itt is egy-két jó gondolat, a legtöbb azonban szál olyan, mintha egy túl sok Adyt olvasó középiskolás írta volna azokat. Nem bántóan közhelyesek, az azért túlzás lenne, s ilyen értelemben nem fogja senki bánni azt a 100 percet az életéből, amit erre szán, de talán egyetlen történet van, amire emlékezni fogunk évek múltán is (épp ezt írta Minghella, s épp ebben pulzál Julie Christie és Shia LaBeouf) párosa. Három év távlatából én a Párizs, szeretlek!-ből egymás után sorolom a soha el nem felejthető részeket: Gus Van Sant egyszerre feszes, egyszerre laza története a képkeretezőben, Steve Buscemi nehéz percei a metróban, Chris Doyle szürreális agymenése vagy az egészen zseniális ’amerikai turista levele Párizsból’ záróepizód. Mind-mind olyan munkák, amiket zseniktől várunk, s amire ha egy életen át mással nem foglalkoznánk, akkor sem lennénk képesek. No, ezt a New York, szeretlek!-nél nem érezni, ami kár, de talán majd Sanghajban.