Pindroch Csaba rollerrel gurult a színházi próbákra Debrecenben

---

Debrecen – Irgalmatlanul nagy energiákat viszünk a színpadra, de még nagyobb szeretetet kapunk vissza a nézőtérről – nyilatkozta a színész, akit a Csokonai Színházban láthat a közönség.

---

Január végén mutatták be Molière: Úrhatnám polgár című darabját a Csokonai Nemzeti Színházban. Az egyszerre korhű és modern előadás főszereplője Pindroch Csaba Jászai Mari-díjas színművész, akit nemcsak a színpadról, de filmekből is ismerhetünk. A művészt a darabról, saját szerepéről és Debrecenről is kérdeztük.  

Fotók: Gálos Mihály Samu / Csokonai Színház

A próbafolyamat során mondta, hogy a színészekben ilyenkor rengeteg a kérdés, a bizonytalanság. Jól formája-e meg a szerepet, megfelelő-e a ritmus, az összhang, milyen az előadás kívülről? Most, amikor már megvolt a premier és azóta még néhány előadás, hogyan látja? Olyan lett-e a darab és benne Jourdain úr, amilyennek szerette volna megformálni?

Adós vagyok még a közönségnek, főleg az első felvonásban egy csomó dolgot nem tudtam megcsinálni, amit Attila kért (Keresztes Attila, a darab rendezője – a szerk.). Volt, ami egyszerűen hiányzott az eszköztáramból és a próba rövid ahhoz, hogy egy teljesen új eszközrendszert kipróbáljunk, magunkévá tegyünk. Ahhoz több év kell. Ez a különbség a romániai színművészeti oktatás és a magyar között. Ott egy olasz-francia, az improvizáción, a játékon alapuló képzéssel kezdenek és Keresztes Attila ott tanulta a mesterséget, ami érződik minden munkáján.

A magyar oktatás sokkal inkább német-orosz hagyományokon alapul; mélyebb, elemzősebb, hagyományosabb, megszenvedősebb történet. Ilyen értelemben a komfortzónámon kívül voltam és nem is tudtam egy csomó dolgot megcsinálni, amit Attila kért.

Ami pluszt bele tudtam tenni és azt pont a premier napján, az az irgalmatlan nagy félelemmel vegyített szeretetem a debreceniek, a közönség felé. Aznap, a premier előtt egy nagyon jó mondatot mondott nekünk a rendező: próbáljatok úgy létezni ebben a darabban, hogy közben mindig a másikért dolgozzatok, a másik poénjának ágyazzatok meg, őt toljátok előre.

Ezzel a tanáccsal aztán kialakult közöttünk a premier napján valami olyan összetartás, szövetség, mint amit egy jó edző alakít ki egy meccs előtt vagy a szünetben, amikor vereségre áll a csapat. Nagyon megragadott minket a tanács és megtáltosodtunk tőle. Ezért nagyon jól sikerült a bemutató, de én nem teljesen vagyok elégedett a saját munkámat illetően; nem is tudtam megcsinálni mindent, amit kért a rendező, mert az nem a „nyelvem”.

Az Úrhatnám polgár egy vérbeli komédia, de korábban azt mondta, hogy Jourdain urat tragikus jellemnek látja és úgy is játsssza a színpadon. Hogyan lehetséges ez?

Minden komédia akkor jó, amikor a szereplők sorsa egyben tragikus is. Minden főszereplő egyben epizódista is. Minden a kontrapunktról, az ellentétről szól. Én minden vígjátékomban tragédiaként élem meg a történetemet, mert aztán az lesz nevetséges.

A színház azért szép, mert mindig helyreteszi a dolgokat, mindenki a helyére kerül.

Tragédia a főhősnek, hogy valamit elképzelt, amit aztán ugyan megkap, de a végén egészen máshova fut ki a történet. Nem akarok spoilerezni, de ez a darab egészen másképp végződik, mint az eddigi Úrhatnám rendezések. A drámákat pedig vígjátékként próbálom játszani, azoknak is van humora. Latinovits Zoltán, aki itt, Debrecenben kezdte a pályáját, az Ötödik pecsét című filmben, amikor egy epizódszerepben nyilas főtisztként elmagyarázza, hogy miért kínoznak embereket, borzadályról beszél, de az ember röhög rajta. Van valami humor a kegyetlenségében is. 

Említette, hogy a premier napján a darab szereplői összefogtak és egymásért is játszottak. Hogyan sikerült megtalálni a közös hangot azokkal a színészekkel, akik már évek óta együtt játszanak?

Én egy nagyon nyitott ember vagyok és a társulat is így fogadott, nem kellett igazából meccseket vívnunk. Voltam már ilyen helyzetben, tudtam is a helyemet. Dolgoztunk, nagyon nagy falat volt. Ha olvassa az ember a művet, akkor azt gondolhatja, hogy egy kis pifli, egy hét alatt írta meg Molière, de irgalmatlan energiát kívánt mindannyiunktól fizikailag, szellemileg, lelkileg, szakmailag pedig pláne. Harcoltunk, dolgoztunk az elemekkel. Varga Klári volt az egyetlen kapocs, akivel már 32 éve ismerjük egymást, de nem tudok olyat mondani – minden túlzás nélkül – akivel ne lett volna ez egy nagyon csodálatos találkozás.

A darabban nagyon fontos „szerepe” van a közönségnek is. Úgy fogadták az előadást, ahogy várták?

Nagyon fontos ezeknél a daraboknál a nézői reakció, hogy pontosan beállítsa a darab ritmusát. Sokszor ott nevetnek, ahol nem is gondolnánk. Minden vígjátékban nagyon fontosak a nézők, mert őket kell kiszolgálnunk. Például, hogy ne vágjak rá a másikra, mert röhögés lesz, mert ha nevetnek és én rávágok, akkor nem fogják hallani az én szövegemet. Ilyen értelemben remegtünk, hogy fog-e tetszeni a darab.

Irgalmatlan nagy szeretettel mentünk a színpadra, de sokkal nagyobbat kaptunk vissza a nézőtérről és most nem csak a tapsról beszélek, hanem érződött, hogy tök jól működik ez a történet. 

Folyamatosan műsoron van a darab, van olyan hét, amikor egymás után mindennap. Ilyenkor itt marad Debrecenben, vagy minden este haza utazik?

Hazamegyek minden este, most már sofőrrel, mert én már borultam fel autóval, amikor Szegedre mentem játszani és szedtek ki az árokból fél hétkor úgy, hogy hétkor már a színpadon esett le, hogy majdnem meghaltam. Néhány napja jöttem és volt még ötven kilométer, de már éreztem, hogy elfáradtam ebben a monoton vezetésben az autópályán. Ezért úgy döntöttem, hogy ez már így nem mehet tovább, és inkább egy barátom fog hozni, akivel végigbeszéljük az utat. Mondjuk ez így is pihenés ahhoz képest, ami otthon van, mert a feleségemmel négy gyermekünket neveljük.

Arra volt ideje, hogy egy kicsit sétálgasson, nézelődjön a városban?

Sajnos most nem, mert itt számomra végig kőkemény meló volt. A görögkatolikus metropolián kaptam szállást, Seszták István helynök barátomtól, ami nagyon jó volt, mert spirituális hely és nekem ez nagyon kellett a felkészüléshez nemcsak hívőként, hanem azért is, mert nagy nyugalom volt bent.

Miután reggel felpattantam a rolleremre, végigzúztam a Piac utcán, be a színházba, kettőkor bementünk egy közeli étterembe a rendezővel, onnan vissza, este pedig már sötét volt.

Egyébként korábban sokat jártam Debrecenbe, ismerem, gyönyörű város.

Ha lenne folytatása a debreceni vendégszereplésnek, szívesen jönne újra?

Mindenképpen, de ez egy nagyon nagy vállalás a családom számára. Nem véletlenül mondtam fel a saját színházamban és választottam az igazán kemény munkát, az „otthonlevést”. Nem tudom, megengedhetem-e magamnak azt a luxust, hogy én eljöjjek ide „pihenni”. A főpróba héten volt sírás, röhögés, zokogás, szétesés, olyan amplitúdója a pályának, ami embert próbáló. De még így is, ez egy pihenés ahhoz képest, amit négy gyermek „tol ritmusban” otthon – persze csak idézőjelben.      

A Dehir kritikáját az előadásról itt olvashatják. További fotókat, részleteket, illetve információt arról, mikor lesz műsoron az előadás, itt találnak.