Senki nem fog emlékezni, mit művelt Colin Farrell

---

Nem visz előbbre, csak takaréklángon szórakoztat az új Emlékmás. Az Underworld-ös Len Wiseman sajnos rossz tanácsadókra hallgatott. Kritika.

---

Az első old school farmerdzseki és baseballsapka láttán már sejtettem, hogy jó helyen járok. Mert várható volt, hogy az idősebbek is ráharapnak az új bemutatóra, vagy nosztalgiából, vagy, mert arra kíváncsiak, a titkosügynök Hauser karakterét, illetve Philip K. Dick vízióját miként menti át egy mai filmes a 21. századba. A sci-fi író novelláját („We Can Remember It for You Wholesale”) Paul Verhoeven szedte ízekre, majd rakta össze újra a nyolcvanas évek második felében egy faarc (Arnold Schwarzenegger) és egy bombanő (Sharon Stone) segítségével. Az emlékmás kasszasiker lett, semmi több, piedesztálra inkább csak az utókor emelte. Az 1990-es mozi oeuvre-jén kívülre – az áprilisi ígéretek ellenére – az új Total Recall rendezője, Len Wiseman sem merészkedett, mert úgy tűnik, nem volt elég bátor ahhoz, hogy a történet eredetijét „töltse újra”. Sajnálatos módon beállt abba a sorba, ahol azok a rendezők vegetálnak, akik a látvány rabjai, s akik talán visszalépésként élnék meg, ha egyszer-egyszer ablakot nyitnának az emberi mélységekre.

A dühtől kezdve a frusztráltságig, széles skálán mozognak az ember érzelmei, amikor egyedül marad a tudatlanságával. „Nem elég, hogy gőzöm sem volt róla, mindenki más tisztában volt vele” – hangzik ilyenkor az önvád, amit akkor van esélyünk elhallgattatni, ha tudjuk biztosan, további kellemetlenségek már nem származhatnak a butaságunkból. A nem túl távoli jövőben élő Douglas Quaid (Colin Farrell) különösen szerencsétlen figura, ugyanis újraírták az emlékeit. Azok, akik körülveszik, pontosan tudják, hogy ő nem egyszerű gyári munkás, hanem a legveszélyesebb titkosügynök, aki egy napon emlékeket akar vásárolni magának. Itt sejlik fel először Doug számára is a valódi énje, de a teljes képlet megismeréséhez hosszú és küzdelmes út vezet.

Az első Dick-adaptációban egy valódi hegyomlásra emlékeztető Schwarzenegger kelt föl az ágyból, Farrell külseje ezzel szemben az átlagoshoz közelít. Wiseman nem a szuperhőst látja meg a Dick-karakterben, hanem a küszködő kisembert, aki a történet 80 százalékában a sajátja helyett mások memóriájára hagyatkozik. Kezdetben hátrányként éli meg az emlékezetvesztést, majd a lázadók vezére, Matthias (Bill Nighy) hatására átértékeli az álláspontját, s bár nem mondja ki, új meggyőződése a buddhistákéhoz közelít: nem akar a múlton rágódni, s elébe menni a jövőnek, hanem a jelen pillanatot szeretné a lehető legteljesebben megélni. Ha résen vagyunk, megtapasztalhatjuk azt is, hogy az erejét a döntő helyzetekben nem a fizikai képességeiből nyeri, hanem abból az akaratból, mely a tudás és a tisztánlátás felé hajtja.

Látnivaló, hogy a fizikai gyűrődést sokkal jobban bírja, mint a pszichikait: a film egyik kulcsjelenetében majdnem összeomlik idegileg a „Kinek higgyek?” című nemtelen játékban. A nézőt maximum a feszültség szintjén keríti hatalmába Doug bizonytalansága, mert Wiseman úgy intézi, hogy a mozizó mindig pontosan tudja, hogy mit lát. A Mars csak az említés szintjén bukkan fel a filmben, az ál-feleség (Kate Beckinsale) – a rendező valódi felesége – viszont kulcsszereplővé növi ki magát.

Wiseman a realizmus zászlaja alatt a lelket öli ki a történetből, amivel elmulasztja bevonni a nézőt játékba. Mivel a futurisztikus látványelemeken kívül más fegyvere igazából nincs, nem tartogatja sokáig az akció-szekvenciát, miközben Dougot átlagos akcióhőssé silányítja. Akit persze elvakítanak a lenyűgöző díszletek, a szövetség, a gyarmat környezetének megjelenítése, vagy épp a közlekedési eszközök változatos formái, az nem fog túl sokat törődni ezekkel a hiányosságokkal. Egyszerűen megveszi a popcornhoz a mozijegyet – ahogy a reklám mondja –, kiegyengeti a hátát az üléstámlán, és annak örül, hogy másfél órára messzire kerül a gondjaitól. Az azonban biztos, hogy pár év múlva erre a filmre és Colin Farrell alakítására nem fog majd emlékezni senki.