Szerelem és szakítás: a bohém Párizs beszökött a Csokonaiba

---

Debrecen – Puccini ma sem poros: talán azért is, mert a francia rendező nem csak énekesei hangjára, hanem megjelenésére is figyelt. Kritika.

---

Az átlagos magyar gyerek nem úgy nő fel, hogy halkéssel kergetik az asztal körül, egye normálisan a pisztrángot. Vannak tanulási folyamatok az élet minden terén. Azért a hazai oktatási rendszernek (meg persze a szülőknek!) jár súlyos elégtelen vagy harminc éve, hogy azok a gyerekek, akik óvodásként imádják a verseket, dalokat, s még alsó tagozatban is szívesen énekelnek, felsőre kifordulnak önmagukból. Már nem szeretik az irodalmat, a középiskolában pedig a többséget kirázza a hideg a – sokszor egyébként tényleg unalmas, rosszul összeválogatott – kötelező olvasmányoktól. A zene külön a borzalom kategóriájába szorul számukra, az opera pedig főképpen idétlen viccek tárgya ennél a korosztálynál, hogy ez az a műfaj, ahol festett arcú, öreg és mázsás emberek énekelve gyilkolják egymást.

A beavatáson nagyon sok minden múlik. Egy jó előadás örökre a színház szerelmesévé teheti a kamaszkorú nézőt, egy ötletesen színre vitt opera pedig akár rá is döbbentheti, hogy ez tulajdonképpen jó. Azért, mert a látvány, meg a zene a színészi játékkal együtt egy egészen sajátos hangulatot képes teremteni. Minden ott van, testközelben, nem kell spéci szemüveg, mert itt tényleg minden 3D-ben megy, és valóban másképpen szól az élő zenekar, mint az mp3-lejátszó fülhallgatója. S innen már nincs messze az sem, hogy azt is megértse, operába nem azért megy az ember, mert olyan párbeszédeket szeretne hallani, mint amilyeneket Quentin Tarantino vagy Kevin Smith ad színészei szájába. Ilyesmi persze nem feltétlenül jut a színházcsinálók eszébe az alkotási folyamat közepén, ami nem baj, de aztán majd lehet csodálkozni, miért tűnnek el esetleg generációk a nézőtérről.

Debrecenben sem ártana ilyen szemmel is végignézni egy-egy évad műsortervét, még akkor is, ha elmondható, hogy a Csokonai Színházban fél évtizede stabilan és rendszeresen születnek olyan előadások, melyek a szakmát és a nagyközönséget egyaránt képesek lenyűgözni. A nézőt azonban nem elég egyszer bevinni a színházba.

Puccini operájának ősbemutatóját 1896-ban tartották Torinóban, ahol Arturo Toscanini vezényelte a zenekart. Az eredetileg négyfelvonásos (nettó két órás) művet a Csokonai Színházban ezúttal a francia Nadine Duffaut állította színre. Rendezése érzékeny, vibráló, szórakoztató és szerethető, s ami legalább ennyire fontos, hogy nála kiemelten hangsúlyos a látvány: énekeseit nem csak hang, hanem megjelenés alapján is választotta. Itt két felvonásban megy az opera, egyetlen szünettel.

A történet hősei fiatal művészek, akik egy padlásszobában tengődnek az 1830-as évek Párizsában – ám az időt valami oknál fogva Nadine Duffaut kicsit eltolta 1871-re, ezért nála néhány vörös papírlap formájában feltűnik a kommün kísértete is. Az egyik fiatalember, a költő Rodolfo megismerkedik egy Mimi nevű varrónővel. Együtt szórakoznak (értsd: buliznak) a forgalmas  párizsi éjszakában, miközben őrülten szerelmesek lesznek egymásba. A második felvonásban már túl van a tetőfokon Mimi és Rodolfo kapcsolata. A költő – ez a hisztis, önző alak – rájön, hogy a lány azért köhécselt korábban, mert tüdőbeteg, meg fog halni, ezért Rodolfo kirúgja, elhagyja. Hazudni azonban nem hazudhat magának sem, a szerelmet nem tagadhatja le. Amikor Mimi még egyszer, utoljára eljön hozzá, akkor már késő. A lány annyira gyenge, hogy a szegényes padlásszoba ágyára hanyatlik, s hiába rohannak orvosért a barátok – Mimi ott hal meg, s még csak nem is a kábán kapkodó Rodolfo karjai között.

Aki volt már szerelmes, az tudhatja, hogy az életben semmi nem fekete vagy fehér, és hogy az érzelmekben, meg az emberi jellemekben nem mindig kell logikát keresni. A szövegkönyv talán nem túl erős, nem színvonalasabb, mint egy Barátok közt epizódé, de a történet íve, dramaturgiája olyan, mint amit papíron számoltak ki. Két óra alatt minden megtörténik a színen. S ez köszönhető Puccini zenéjének – igazi olasz opera, teli érzelmekkel, szakadatlanul áradó, színes dallamokkal –, valamint az énekesek teljesítményének. A premieren Kriszta Kinga úgy énekelt, úgy játszott, hogy neki el lehet hinni: puszta létével magába tudta bolondítani Rodolfót. Aki Nyári Zoltán jóvoltából valóban sármos fickó, nem csak egy behízelgő hang.

Hatásos Emanuel Favre díszlete: alapvetően szürke, térbe állított elemekre épül (mintha a Mezzo tévécsatornát látnánk), s néhány jelzésértékű, valódi bútordarabra. Van helye az embereknek, a mozgásnak, a játéknak. A szürke padlásszoba nyomorúsága után (ahol alapvetően szürkeruhás fiatal művészek tesznek-vesznek) a nyüzsgő éjszakai Párizst színes fények varázsolják ragyogóvá. Tényleg tömeg hömpölyög itt a színházi énekkarnak és a bányais diákok kórusának köszönhetően. A szürkeségből kiragyog vörös ruhájával és hangjával a ledér Musetta (Rőses Orsolya), a festő (Florin Estefan) Marcello imádatának tárgya. Sok apró játék teszi érdekessé, s nem öncélűvé a tömegjelenetet (ahol egyébként a kávéházi asztalok is úgy állnak, mint Párizsban) – többek között Ürmössy Imre idétlen, szerelmes öregurának magánszáma.

A varázsos, tarka éjszakát nyomasztó, hideg és havas hajnal követi. Már semmi sem az, mint addig volt. A város kihalt, ha a zenének nem is, de a mulatságnak (a partinak...) vége. Pont olyan idő ez, mint amikor szakítani szoktak. S mikor az utolsó, a negyedik jelenetben ismét a padlásszobába térünk vissza, ahova Mimi meghalni érkezik, már a porcukorszerű hó sem hull, ami legalább álomszerűvé varázsolhatná a világot. Hiába tüsténkedik a muzsikus Schaunard (Cseh Antal) és a filozófus Colline (Kiss András) – akik elsősorban szépen zengő, súlyos hangjukkal, nem annyira színészi játékukkal vannak jelen –, itt már nincs segítség, Mimi kiszenved és meghal. Kriszta Kinga megható, emlékezetes nagyjelenete ez, ahogy a kanapéra dőlve elhagyja ezt a világot. Rodolfo pedig verheti a fejét a falba, mert ezt bizony elszúrta. Jó reggelt, lehet felkelni, ideje felnőni, mondhatnánk neki, egy Puccinihez képest jóval későbbi klasszikust, a hatvan felett is delejesen éneklő Mick Jaggert idézve: nem kaphatod meg mindig azt, amit akarsz...