Szerelmi bájital: csak semmi pánik, a végén minden jóra fordul

---

Debrecen – Az operakirály a legenda szerint két hét alatt írta meg ezt a darabot. Akkor óriási siker volt. És ma, közel kétszáz évvel később? Kritika.

---

Donizetti (1797-1848), az olasz bel canto operakirály nem akármilyen tempóban dolgozott: nem kifejezetten hosszú élete alatt 65 operát írt. A legenda szerint két hét alatt hozta össze a Szerelmi bájitalt, ami óriási siker lett, meghódította a világ színpadait. Ez a két hét még akkor is irgalmatlanul gyors munkát jelent, ha tudjuk, hogy ezek az operák meglehetősen sematikusak voltak, és alapvetően egy kaptafára készültek.

A Szerelmi bájital a bergamói születésű zeneszerző ismertebb, ma is játszott darabjai közé tartozik. Sztorija nem túl összetett, lélektani mélységeket, különleges egyéniségeket vagy valódi drámát keresni benne nem érdemes. A Szeszélyes évszakok, vagy a spanyol tévésorozatok nézőit sem ezek szögezték a képernyő elé. (Ahogy a valódi világmegváltó gondolatok helye sem a dédnagymama feliratos falvédője a nyári konyhában.

Nemorino (Balczó Péter), ez a félszeg fiatalember reménytelenül szerelmes a helyi szépségbe. Adina (Rendes Ágnes) azonban nála többre vágyik. Amikor katonák érkeznek a faluba, parancsnokuk, Belcore ( Fülep Máté) rögtön csapni kezdi a szelet az ifjú hölgynek, és ezzel féltékennyé teszi Nemorinót. Még jó, hogy megjelenik a kuruzsló csodadoktor, Dulcamara (Cseh Máté), aki azzal kecsegteti Nemorinót, hogyha vesz szerelmi bájitalából, ami 24 óra múlva hat (mire ő már rég túl lesz árkon-bokron), biztosan elnyeri szíve hölgye kezét. A bájitalt varázslatot nem, alkoholt viszont tartalmaz. A fiú rendesen kiüti magát, miközben Belcore megkéri Adina kezét, aki (hogy tovább bosszantsa Nemorinót) igent mond a hadfinak. Úgy néz ki, még aznap megtartják az eljegyzést. Nemorino pánikba esik, és hogy vehessen még pár adag bájitalt (abban a reményben, hogy így majd lerövidül a hatás eléréséhez szükséges idő), úgy dönt, felcsap katonának, különben nem tudná kifizetni a csodaszer árát. Közben a nézők megtudják: elhunyt gazdag nagybácsija, és ráhagyta vagyonát. Persze, hogy a falubeli nők lerohanják, amit Nemorino a mértéktelenül benyakalt bájital hatásának tulajdonít. Adina közben rájön, mégis inkább Nemorinót választaná. Az eljegyzést elhalasztja Belcoréval, a katonai szerződést pedig, amit Nemorino aláírt, megkaparintja. Közben Dulcamara lelkesen dörzsöli a markát, mert úgy gondolja, mindez a bájitalnak köszönhető, ami bizony hatott. Nemcsak a „csodadoktor” lesz boldog az előadás végére: az egymásra találó szerelmespár mellett még a katonák parancsnoka, Belcore is, hiszen tele a világ szebbnél szebb hölgyekkel, akik nyilván mind őreá várnak...

A boldogság érzése akár a nézőre is átragadhat. (És nemcsak azért, mert két sorral előrébb az idős hölgyek végre befejezik a csörgést a cukorpapírokkal.) Egy történet, ami jól végződik, az már mindenképpen dicséretes. Aki szereti a hagyományos operarendezéseket (idilli táj, mosolyogva daloló kórus, képeslapszerű díszletek és jelmezek) szintén elégedetten tapsolhat a végén.

A darabot először 1832-ben láthatta a közönség. Ekkor Jókai Mór még csak 7 éves volt, a nála jóval kevésbé ismert Jósika Miklós legsikeresebbnek tartott regénye, az Abafi is csak 4 évvel később, 1836-ban jelent meg. Abban a korban nyilván nem tűnt végtelenül vontatottnak az első felvonás. A nézőket bizonyára kielégítette a zenébe foglalt, egyébként nem túl csavaros történet, nem igényeltek összetettebb, komolyan vehető jellemeket, nem érezték azt, hogy mindezek miatt tulajdonképpen nincs tétje az egésznek, mert a végén úgyis minden jóra fordul. Élvezték a színházat, a szárnyaló zenét, a játékot.

Ha ez ma nem feltétlenül van így, annak leginkább olyan okai lehetnek, mint például az, hogy nem igazán működik a kémia az Adinát és Nemorinót játszó színészek között. A gyönyörű, ugyanakkor statikus díszletet egy idő után megszokjuk, a szöveget pedig – amikor egyszerre egynél többen fakadnak dalra – nem mindig értjük, pedig magyarul énekelnek. Kivéve, amikor bevonul a csodadoktor: Cseh Antal láthatóan és hallhatóan élvezi a szerepét. Ez azért nem lényegtelen annál a műfajnál, melynél a szövegértést felirat segíti, ha az operát eredeti nyelven viszik színre. Ugyanakkor meg éppen a sztori egyszerűsége miatt az is igaz, hogy itt meg nem maradtunk le semmiről.

Tegyük a szívünkre a kezünket: túléltük azt is, hogy a nem túl magvas és nem túl költői „Azt hiszed elvesztetted a szerelmed? / Hát én láttam őt tegnap / És ő mondta, hogy mit mondjak / Azt mondta, szeret téged / És tudod, hogy az nem lehet rossz / Igen, szeret...” sorok helyett be kellett érnünk azzal, hogy „She loves you yeah, yeah, yeah...” – tudják, annak a bizonyos Beatles nevű fiúbandának az előadásában...

Mivel Donizetti – elismerve minden érdemét! – nem a komolyzene Beatlese, ezért ne is bántsuk őt. Sem az előadást, melynek igazi főszereplője tulajdonképpen nem is a (négyből) négy meghívott operaénekes volt, hanem a mindenütt jelenlévő kórus. A Szerelmi bájital mindent összevetve képes volt tartalommal megtölteni egy estét. Utána még ittunk egy pohár bort Kaló Imrétől (ő már közelebb van ahhoz a borászatban, ami a Beatles a könnyűzenében), és így tényleg kerek lett a világ.

A díszletek és jelmezek tervezője Gyarmathy Ágnes m.v., a karvezető Gyülvészi Péter, az előadást Somogyi-Tóth Dániel vezényelte. A koreográfia és a rendezés Gemza Péter munkája. Szereplők: Nemorino – Balczó Péter m.v., Adina – Rendes Ágnes m.v., Belcore – Fülep Máté m.v., Dulcamara – Cseh Antal m.v., Gianetta – Janovicz Zsófia/Fehér Éva. Közreműködött a Kodály Filharmonikusok Debrecen és a Csokonai Színház Énekkara.