Belépés
Regisztráció
Szórakoztató és vicces is, de nagyon sötét, amit a Csokonai Fórumban láttunk
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2022.11.13. 17:40 | Frissítve: 2022.11.14. 10:27
Debrecen – Ma is tökéletesen aktuális, amit az abszurd királya ötven éve tálalt fel a közönségnek. Kritika.
Shakespeare színdarabjai bizonyos értelemben nagyon egyszerűek. Előbb a mellékszereplők érkeznek, és csak utánuk tűnnek fel az igazi hősök. Kapunk néhány döbbenetesen friss és máig érvényes mondatot, amitől úgy érezzük, máris jobban értjük a saját korunkat, ráadásul a cselekmény sem marad el. A feszültség egyre fokozódik, már-már azt érezzük, hogy az idegeinkkel játszik a szerző, nehéz ennyi izgalmat elviselni – a végén pedig megérkezik a katarzis is. Szinte röpülünk hazafelé a színházból, pedig szárnyaink sincsenek.
Ha csak ennyi lenne a recept, nyilván tele lenne zseniális művekkel a drámairodalom, amikből egyébként nem feltétlenül van hiány amúgy sem. A nagy számok törvénye alapján persze főleg fércművekből van túltermelés, de jó esetben azok nem jutnak el a nézőkhöz. (Vagy eljutnak, s a közízlésnek köszönhetően akár éteri magasságokba is emelkedhetnek. Ahogy ezt remekül mutatják a filmek, zenék, könyvek és szinte minden, ami része a világunknak.) 
S hogy miért is kerül Shakespeare a bevezetőbe, amikor a szerző Eugene Inesco és a darab nem a Macbeth, hanem a Makbett?
A Makbett érthető Shakespeare és a Macbeth nélkül is, de ha érzékeljük a közöttük lévő finom összefonódásokat, talán még élvezetesebb az előadás.
Meglepő, mennyire hasonló volt a helyzet félszáz esztendeje, 1972-ben is, amikor az abszurd drámák román származású, de francia íróként is számontartott királya megírta ezt a művét. A világ akkor sem volt annyira jó hely, mint lehetett volna. Még tombolt a vietnámi háború, a müncheni olimpián arab terroristák izraeli sportolókat ejtettek túszul és nagy energiákkal dogozott glóriája fényezésén a Kárpátok géniuszaként is számon tartott Nicolae Ceausescu, akit mellékesen nyugaton a „jó kommunisták” közé soroltak. A háború, az erőszak, a hatalom megszerzésének taktikái ötven éve is a hétköznapok részét képezték.
Mindez visszaköszön a Csokonai Színház új előadásában is, ráadásul egy izgalmas csavarral, mert ha a háború a téma, ma nem lehet nem fordulni kelet felé: a társulat orosz rendező Alekszej Zolotovickij irányításával vitte színre Ionesco darabját. A jelmezek, az események egyszerre szórakoztatóak és mellbevágóak. Mintha egy Mad Maxbe oltott (jelmezek) és Gyaloggaloppal alaposan átitatott (mozgások, poénok) Shakespeare-t tálaltak volna fel a színpadon. A plakáton ragyogó kék ég ne tévesszen meg senkit: ez a darab veszettül sötét. Az a humora is. Szórakoztató és vicces, de morbid. És ami a legmeglepőbb, hogy nem is hat abszurdnak. Olyan, mint egy átlagos tévéhíradó: tele erőszakkal, vérrel, ármánnyal, mohósággal. Nincs egyetlen szereplő sem, akiben felfedezhetnénk valami igazán szerethetőt. (Ha egy katona, egy profi gyilkológép hűségesnek hat, azt azért nehéz egyértelműen pozitív tulajdonságként értékelni.)
A Makbett a hatalom, a harag, a lehetetlen valóság színjátéka. Nevetünk a poénokon, van benne geg bőven, de ahogy halad előre a történet, egyre komorabbnak érezzük azt az apokaliptikus világot, ahol mindenki elárul mindenkit, ahol minden szálat a hatalom megszerzésének vagy megtartásának vágya irányít. Amit Shakespeare a boszorkányokkal misztikussá varázsolt Macbethben elénk tárt, azt Ionesco és Zolotovickij parádésan továbbgörgeti. Oda, ahonnan nincs visszaút, vagy ha úgy vesszük, ahonnan semmi nincs tovább. A debreceni néző eltűnődhet, hányféle arca van azoknak a színészeknek, akiket évek óta lát, s kedvel. Mennyire erős most is Bakota Árpád, vagy a Duncant játszó Gelányi Bence. Az a fajta stílus, hangütés, amit mostanában Kiss Gergely Máténál enyhe modorosságnak érzünk, most mennyire ül, vagy Mercs Jánost ezzel szemben miért érezzük kevésbé lehengerlőnek. Milyen jó a szerzetes szerepében Kránicz Richárd, és hogy mi lett volna, ha a Lady Duncant és a komornát játszó Mészáros Ibolyát és Tolnai Hellát felcserélték volna. Vagy mennyire üdítőn indul, s milyen hátborzongató lesz a visszafogottan Tarantinót idéző üdítőárus jelenet.
Debrecenben az elmúlt hetekben ez volt a harmadik olyan előadás, ami az abszurd jegyében fogant. (Az Unió Színpad Alfred Jarry, az Alkalmi Társulat Jean-Michel Ribes szövegét keltette életre.) Mindez erős üzenet a művészet, a művészek felől: ideje lenne, ha végre minden a helyére kerülne, a normális kerékvágásba, és nem az abszurd lenne az új realizmus.
A Csokonai Színház előadása nincs kétórás. Szívem szerint azt mondanám, nézze meg minél több középiskolás: részben a színház kedvéért (s hogy a Fórumban másféle élményt is lehet kapni), meg talán segítene a kötelező olvasmányok legyűrésében is.
Még több fotót, teljes szereposztást és információt az előadásról a Csokonai Színház honlapján, itt találnak.
Kapcsolódó cikkek:
2024.02.03.
