Termálvíz, szauna, érzelmek – mi kell a boldog öregkorhoz?

---

A felszínen a melankólia uralja az Oscar-díjas Sorrentino új filmjét, mely a dekadens Európa szívében, elsősorban két öregúr személyén keresztül vall arról, miként él együtt és öregszik meg test és lélek. Kritika.

---

Ellentétpárokra épít és meglepően gazdag képzettársításokkal él A nagy szépség érzékeny szemű olasz rendezője, Paolo Sorrentino, aki már az első képsorral is megdermeszti a nézőt － bár akkor még nem tudjuk, mit látunk. Egy kínosan rossz popdal unalmas taktusai csendülnek fel, szinte kárt téve a hallójáratainkban, egy rosszul öltözött, nem hivatásos imitátortól. A szánalmas műsor a forgószínpadon egy alpesi luxusszálló „folklór műsorának” része, valahol a tűznyelő és a pantomimes közt félúton. Egy valamire biztosan alkalmas, arra, hogy megtörje a csendet, mely a szálloda furcsa miliőjében sok mindent elfed. Például a feszültséget, amiből kimondva-kimondatlanul akad bőven, bár első ránézésre a két főhős lénye semmiképp sem sugallja ezt. Éppen hatvan éve tart a zeneszerző Fred Ballinger (Michael Caine) és a filmrendező Mick Boyle (Harvey Keitel) barátsága, amit feldúl Fred lányának házassági krízise. Lena (Rachel Weisz) párja valójában Mick fia, aki szabadságra vágyva hagyja el a kalitkát egy popsztár kedvéért. Mick nem egyedül időzik a hotelben, hanem néhány fiatal forgatókönyvíró társaságában, egyfajta alkotói közösségben. Fred társa a lánya, aki egyben a férfi karrierjét is egyengeti asszisztensként. Bár a két öregúr egy eltűnő félben lévő magas kultúra utolsó hírnökei, gondolataikat, érzéseiket szívesen megosztják egy fiatal filmsztárral (Paul Dano), aki egy rejtélyes szerep megformálásához végez előtanulmányokat a festői környezetben. A céllal szemlélődő szimpatikus kaliforniai színészről hamar kiderül, jobb diagnoszta, mint sejthetnénk: nála precízebb képet az életről csak kevesen képesek adni.

A méltán híres Caine és az amerikai színészkörökben alulértékelt Keitel igen kellemes társaságnak bizonyulnak: hol a távolba révednek és „megbölcsült” férfiak benyomását keltik, hol a kamaszok kísérletező kedvével vágnak bele valami újba. Az alkotás örömét, a szeretetéhséget vagy a legapróbb momentumok analizálásának vágyát － úgy is mint az alkotó emberek fontosabb karakterjegyeit － zökkenőmentesen és érzékletesen hordozzák és közvetítik. Képesek kidomborítani és megéltté tenni a kettejük közti különbséget is, ami alapvetően a traumatűrésben mutatkozik meg és számos következménnyel jár életútjukat tekintve.

Elsősorban talán az érzelmekről szól az Ifjúság, azokról a mély, szívfacsaró emóciókról, melyek újra meg újra, feltartóztathatatlanul „rohanják le” az agyat és az egész testet. S ha egy hang nélkül, némán reagáljuk le őket, akkor is nyomot hagynak a bőrszöveteken – állítja az egyik masszőr a filmben, aki érintés útján tájékozódik a páciens aktuális érzelmi állapotáról. A rendező jó párszor eljátszik a kiüresedettség gondolatával, egyetlen szaunában izzadó, vagy gyógyvízben aszalódó testtömegbe sűrítve az alpesi szálloda közönségét; végső konklúziója mégis az, hogy az érzelmek írják az emberi életeket. Hídként kötik össze testet és lelket, javítják az értelmi kapacitásunkat és befolyásolják az emlékezetet is. Az emlékek újraélése nem látványos, de mindenképp kétségbeesett küzdelmet jelent Fred és Mick számára, akik nyolcvanévesen egy képzeletbeli alagútban látják eltávolodni mindazt, ami korábban olyan fontos volt. Ugyanakkor megélik azt is, hogy a múlt megmaradt üvegcserepeihez mindig hozzátapad a félelem, a harag vagy öröm, ami jól is van így, hisz a túléléshez van szükség rájuk.

Sorrentino, aki filmművészet sohasem tanult, a durva meglepetések embere, egy kicsit Antonioni és Fellini rokona: hol szokatlan képek egymásutániságával gondolkodtat el, hol a párbeszédek vagy monológok ritmusát töri meg valami meghökkentő eseménnyel, s ráadásul attól sem tart, hogy mély cinizmust vegyítsen a melankóliába a szétfolyó Maradona vagy „a világ legjelentéktelenebb nője”, Paloma Faith kárára.

A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta. Ön is megnézheti: január 6-ig 16 órától. Apolló mozi, Miklós u. 1.
el.: +36 (52) 417-847, e-mail: info@fonixinfo.hu . A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 2D normál – 860 Ft, 2D gyermek/diák – 760 Ft, 2D csoportos (20 fő felett) – 660 Ft, 3D normál: 1090 Ft, 3D gyermek/diák – 990 Ft, 3D csoportos (20 fő felett) – 890 Ft.