Színes-szagos, őrületes komédia lett a Thor: Ragnarök

---

Debrecen - Az új Thor-film egy teljes, 180 fokos kanyart vett: Shakespeare és a köpenyes szomorkodás végleg a múlté. Kritika.

---

A Marvel képregényfolyam filmes univerzuma pár hónapon belül betölti a tizedik életévét. Az óriási vállalkozás, melynek kezdetén sokan kételkedtek annak vállalhatóságában és sikerre vihetőségében, már az egyik legnagyobb mozis tulajdonná nőtte ki magát. Ha filmsorozatnak nevezzük, az már-már kevés:

egy olyan modellt hoztak össze a képregényóriás fejesei, amilyet korábban még senki másnak nem sikerült.

A népszerű karakterek egy filmbe való összeterelésére voltak próbálkozások, a Marvel viszont összpontosítva, bravúrosan vitte véghez a mutatványt. Az univerzum mára olyannyira sikeres lett, hogy szinte az összes popcornfilmes irányzatot kiszorította a versenyből, arra késztetve a rivális stúdiókat, hogy bukdácsolva próbálják másolni a bevált receptet. Egy ekkora monstrum azonban nem maradhat műsoron sokáig ugyanazokkal a trükkökkel: eljött a változtatás ideje. S ahogyan ez Thor legújabb kalandján is meglátszik, ezzel a producerek is tisztában vannak.

Thort legutóbb a Bosszúállók: Ultron kora című moziban láthattuk, melynek utolsó perceiben elindult felkeresni a Végtelen Köveket. Kalandjai végül egy olyan bolygóra sodorják, ahol gladiátorpárbajban kell bizonyítania rátermettségét, miközben otthonát, Asgardot egy rég elfeledettnek hitt gonosz erő, a kegyetlen Hela fenyegeti. Thornak mihamarabb ki kell szabadulnia rabságából, hogy megakadályozza magát a világ végét, avagy a Ragnarököt, melyet Hela szabadítana rá az összes létező dimenzióra. Segítségére lesz a mentőakcióban jó pár friss és ismerős figura, valamint egy rég nem látott, váratlan kolléga: a hihetetlen Hulk.

A Marvel-univerzum talán legkevésbé szeretett sorozata, a lehető legtávolabbról a norvég mitológiát feldolgozó Thor-széria valahogy sohasem tudta magát belopni a nézők szívébe. Bár Thor kényelmesen és magabiztosan tudott mozogni a csapatfilmekben, saját kiruccanásai súlytalanok és fantáziátlanok voltak. Ennek lehet oka a nehezen feldolgozható alapanyag, mely ugyan hangyányit kapcsolódik a norvég mitológiához, mégis inkább a szuperhősmozik és űrbéli sci-fik világával rokonítható. Az sem javít sokan a helyzeten, hogy a korábbi rendezők megpróbáltak Shakespeare-hőst faragni Thorból, ami méginkább idegenítően hatott a sorozat célközönségére. Egyértelmű volt hát a készítők számára, hogy ha meg akarják menteni a szőke villámisten filmfolyamát, akkor radikális változtatásokra lesz szükségük.

Nos, a Ragnarök valóban egy teljes, 180 fokos kanyart vett: Shakespeare és a köpenyes szomorkodás végleg a múlté.

Helyette kapunk egy, A galaxis őrzőire hajazó, színes-szagos, őrületes komédiát, mely nem mellesleg egy, a nyári popcornfilmeket is lealázó látványfilm az új-zélandi rendezőtől, Taika Waitititől. A direktor a film legnagyobb fegyvere. Nevének bejelentését a rajongók még szorongva fogadták, hiszen nehéz volt elképzelni a bohókás, de kétségkívül nagyon eredeti komikus-rendezőt Marvel-filmet vezényelni. A legelső előzetes, és most a kész alkotás azonban minden kétséget elsöpört. 

A Thor: Ragnarök a Marvel-univerzum egyik leginkább élvezhető alkotása, mely önmagában is megállja a helyét, és egyben teljesen új irányba tereli a filmsorozatot.

Az alkotás inkább komédia, mintsem képregényfilm. Itt a vicceké a főszerep, az akció és a dráma csak a háttérből támogatja a rivaldafényben zajló őrületet. És micsoda őrületet kapunk! A rendező vizualitásban és a történethez való hozzáállásában is a ’60-as évek képregényeit és science-fiction filmjeit vette alapul.

A film színei és látványrendezése mind az eredeti képregényrajzoló, Jack Kirby kompozícióit idézik: a ragyogó, váltakozó színkavalkád, valamint a magasztos beállítások szinte észrevétlenül varázsolják a képregény lapjait vászonra.

Emellett a mozinak van egy erős retro mellékíze. Végig úgy érezzük, mintha egy régi, agyonjátszott videokazettáról néznénk egy elfeledett sci-fi gyöngyszemet.

A színészek már mindannyian otthonosan mozognak a szerepükben, és láthatóan élvezték az új irányzatot, ezzel is magasabb szintre emelve a filmet. Ha gyenge pontot kell említenünk, akkor az sajnos Cate Blanchett és a karaktere, Hela. Bármennyire is jól alakít, az ő történetvonala érezhetően egy régi Marvel-betegséget hordoz magán: tíz év és tizenhét film, de épkézláb ellenfelet írni sajnos még mindig nem sikerült. Azonban ez nem von le sokat a film értékéből, hiszen akkora vizuális örömmámorban úszunk majd mozizás közben, hogy nehéz lesz majd figyelni a hibákra.

Igen, most

érdemes félretenni a szkepticizmusunkat, és beülni a filmre, mert eszeveszett jól sikerült.

Ha jó gonosz karaktereket nem is, jó filmeket azonban egyre inkább megtanulnak írni a Marveles srácok. Reméljük a jövő évi termés sem marad alul.