Tiszta fejjel gondolkodhatunk a bizalomról Debrecenben

---

Debrecen – Sajátos belső útra hívja a közönséget a Vojtina Bábszínház kamaratermi előadása, A sárig kicsi kígyó. Kritika.

---

A Vojtina Bábszínház 2016/2017-es évadában végig műsoron van a Játszószínházban 2016 októberében bemutatott A sárig kicsi kígyó című előadás. Városunk bábszínházának kamaraterme, azaz a Játszószínház külön művészeti programmal rendelkezik – ennek fontos részét képezik a dramatikus játékok, amelyek egyfajta színházi beavatásként is működnek. Itt már valódi színházi előadásokat láthatnak a gyerekek, ám nem elsötétített, kamaraszínház-jellegű, hanem egy világos, kis befogadóképességű, intim térben, ahol a legkisebbek számára is könnyű és megnyugtató lehet a színházzal való első találkozás.

A Játszószínház művészeti vezetője, Láposi Terka 2006 óta minden évadban készít egy dramatikus játékot (írója és rendezője is ezeknek az alkotásoknak). Sajátos tematika és színrevitel alapján dolgozik: téma szerint magyar népmesékhez nyúl, s szinte minden előadásában megjelennek a szertartásszínház elemei. A sárig kicsi kígyó című előadás is erőteljesen él ezekkel. A produkció első, közel 7 perce egyfajta ráhangolásként működik: a hófehér ruhákba öltözött játszók (Barkó Réka, Magi Krisztina, és a csak zenélő-éneklő Arany-Csató Dóra), hófehér térben különböző hang, szó- és mozgás rigmusokat sorolnak-tesznek. Gyakori a körkörös, spirál- és hullámzó mozgás, amelyek – a mondókákkal, rigmusokkal együtt előrevetítik a sárig kicsi kígyó történetét, de egyfajta „befelé húzó erőt” is generál(hat)nak a nézőben: a szokatlanul hosszú előjáték „ráveszi” befogadóját, hogy egy kicsit elcsendesedjen, mossa ki a fejét a gondolatoktól, koncentráljon ide, legyen jelen az előadáson.

A fehér, letisztult térben, és a kitisztult nézői fejek közt pedig, egyszer csak felbukkan egy meseszál. A két játszó belekezd a népmesébe, de annak kontextusa megmarad annak az időn és téren kívüli helynek, amelyet az előjáték során megalkottak. A mese szereplőinek, a báboknak sincs állandó „gazdájuk”, a játszók szabadon váltogatják őket egymás közt. Ez a fajta „elidegenítés” azért fontos, hogy a mese filozofikus tartalmai tudjanak a leginkább kibomlani. Ezért is lehet, hogy statikusak, kevés mozgásra képesek a fabábok: oly rendíthetetlenül állnak ők, mint ahogy díszletelemek is (a szegény ember háza, a király kastélya, az aranyalmafa mind egy-egy kerekeken begurított mikrovilág), jelezve, hogy nem életteli szereplők, hanem viselkedésminták, embertípusok, mesei klisék képviselői; de ráerősíthetnek ezzel a mese mondanivalójának változatlanságára is. A sárig kicsi kígyó – épp ellenkezőleg, mint a népmesében – arányaiban sokkal nagyobb a többi bábnál. Ez jelképezheti mágikus tulajdonságait is. S egyetlen másik, nem az asztalon mozgó báb kivételével (a boszorkány, aki ellopja a kígyóbőrt – ő hasonló, de rontó erővel bír) szabadon mozoghat a térben.

A történetet jól ismerjük: egy házaspár nagyon vágyakozik gyermekre, ám ez nem adatik meg nekik. Egy éjjel az asszony álmot lát: aki reggel – legyen akár az egy állat – elmegy a kapujuk előtt, az lesz a gyermekük. Másnap a férje egy kígyóval jön vissza a ház elől. A kígyó tud beszélni, s kéri apját, kérje meg számára a király lányának kezét. A király három próbáját kiállja a kígyó, így feleségül veheti a királylányt. A nászéjszakán felfedi igaz valóját: elátkozott királyfi ő, akinek még meg kell őriznie titkát. A királylány azonban kifecsegi a titkot, a kígyó bőrét ellopják, ezért haza kell térnie, el kell válnia feleségétől. A királylány addig jár férje után, míg vissza nem kapja. A mese végén „boldogan élnek, míg meg nem halnak”.

A fenti történetből Láposi Terka előadása – amellett, hogy a népmesét teljes egész és tiszta valójában megkapjuk – két dolgot emel ki. Az egyik a türelem, a várakozás viselkedésmintájának bemutatása. Két esetben is előkerül az előadásban, s tipikus női témákban jelentkezik: a szülők, főleg a nő várakozása a gyermekre, vágya iránta; illetve a feleség bűnbánó várakozása, állhatatossága, hogy visszakapja férjét. Mindkettő megjelenítése erőteljes és komplex módon felépített: elsősorban testükkel dolgoznak a játszók – a konkrét cselekvések imitálásától (varrás) az absztrakt mozgásokig – de ugyanolyan súllyal esnek latba a kimondott szavak és a zene. A két színész és a zenész pontos és összehangolt játéka így nyomatékosítja mondanivalóját.

Népmese létére az előadás – talán önkéntelenül – egy igencsak modern, mondhatni trendi témát is érint: az örökbefogadás kérdését. Hiszen egy nem emberi lény saját gyermekként való elfogadása leképezheti azt az idegenségérzetet, azt a teljesen különböző két világot, ami az örökbefogadók és örökbe fogadott jelenthet. A kígyó teljesen különbözik szüleitől: óriási bizalom szükséges ahhoz, hogy elfogadják egymást. Az elfogadás az anyában azonnal megszületik, az apának időbe kerül, míg bízni kezd gyermekében. S míg ez a bizalom a szülő-gyermek viszonyban képes feltétel nélkül kialakulni, a párkapcsolatban nem: ezért mutatja meg az elvarázsolt királyfi magát feleségének. A királylány számára a tanulási folyamat ott kezdődik, amikor elárulja férje titkát. Nem hiába ősi törvény az, hogy „elhagyja az ember apját és anyját”. A királylány hosszas vezeklése alatt nemcsak férjét szerzi vissza, hanem mindeközben gyermekből felnőtté is válik.

A Vojtina előadása mindenképpen sajátos megközelítését adja a népmesének. A mese az előadás magja, amelyet mind szövegében, mind „látványában” érintetlenül hagy, ám köré épít egy egyedi kódrendszer szerint mozgó és hangzó világot, amely irányítja a befogadást. Érdemes beülnünk, és a rendező, tervező (Majoros Gyula), zeneszerző (Arany Zoltán), színészek vezette úton egy belső utat is bejárnunk, amelyet felkínál az előadás.